Svédországból nézve azért ez nem ilyen egyszerű, bár az tény, hogy a skandináv krimi világsiker, mint ahogy az is, hogy Larsson úgy halt meg ötvenévesen, hogy fogalma sem lehetett róla: művei letarolják a világ könyvpiacait, és 2010-ben is a világ második legnagyobb kiadói sikerét könyvelhetik majd el. A nyolcvanmillió példányban kiadott Millennium trilógiát ötven nyelvre fordították le, és Európában kétségtelenül ez a legnagyobb krimiszenzáció.

Mindez nagyon szép, azonban kérdéses, hogy az írót ez örömmel töltötte volna-e el. Élettársa, Eva Gabrielsson szerint Larsson a krimiket csak afféle extra nyugdíjbiztosításnak tekintette. Biztosan méregbe gurult volna, ha megtudja, hogy két krimije – A lány, aki a tűzzel játszik (Flikkan som lekte med elden) és a Nőgyűlölő férfiak (Män som hatade kvinnor) – 2005-ben csak Svédországban a hihetetlen 800 ezres példányszámban kelt el, miközben az oly sok odaadással írott társadalomkritikai regényei mindössze tíz-húszezer olvasót érdekeltek – véli a volt élettárs.

A svéd krimiirodalom „Stig Larsson hátán” lett híressé. Larssonnal ellentétben azonban a magyar piacon is feltűnő jelenlegi svéd krimiszerzők csak úgy mellékesen írogatnak, mindnek megvan a maga „tisztességes” szakmája, amelynek a detektívregény-irodalomhoz vajmi kevés köze van. Az egyetlen kivétel Karin Alv tegen, aki szappanopera-forgatókönyveket ír. Lisa Marklund főállású UNICEF-nagykövet, Camilla Läkberg közgazdász, Hakan Nesser pedig főiskolai adjunktus. Ez a helyzet a magyar könyvesboltokban megtalálható többi skandináv krimiíróval is. Az izlandi Yrsa Sigurdardottir gépészmérnök, Arnaldur Indridason politikai szerkesztő, a norvég Karin Fossum pedig költőnő, és kimondottan megélhetési okokból ír detektívregényeket; az államtudományok doktora, a finn Rönkä Matti és a norvég Jo Nesbo, aki pénzügyi analitikus viszont csak kedvtelésből. Ők ma a legismertebbek, és általában közülük kerül ki az év legjobb skandináv krimiírójának járó Üvegkulcs-díj elismertje is.

A skandináv piacon persze nem csak ők jelentetnek meg detektívregényeket. A „decker” írása Svédországban nagy népi mozgalommá vált, és ez annyira igaz, hogy a népegyetemeken krimiíró-tanfolyamokat tartanak, ahol pár száz koronáért „megtanítják” az önjelölt írót a mesterségre. Kiadót aztán a kriminek nem túl nehéz találni, mert a ponyvapiacon rengeteg könyv jelenik meg, de az is tény, hogy a kétezres példányszám már sikernek mondható. A kiadók állandóan keresik az új hangokat, de egy ismeretlen íróval nem szeretnek igazi kockázatot vállalni.

Újságot szinte mindenki olvas, a hangoskönyveket is szívesen hallgatják afféle háttérzajként, de a nyomtatott könyv Svédországban nem népszerű, legalábbis a magyar értelemben nem az. Igazán értékes irodalmi műveket jobbára csak egy viszonylag szűk réteg vásárol, visz haza és olvas el. Svensson, a svéd átlagpolgár jobbára csak díszes kivitelű szakácskönyvekért, esetleg állatokról szóló képeskönyvekért ad ki nagyobb összeget, hogy odahaza feltegye a polcra. Ezen felül szinte kizárólag csak vonaton vagy várakozás közben olvassák az állomásokon és a nagyobb élelmiszeráruházakban vásárolt krimiket, szerelmes regényeket, ezeket viszont mindenki nagy kedvvel fogyasztja. E „műveket” viszont, amelyek pocketböcker – magyarán ponyva – kiadásban jelennek meg, olvasás után legtöbbször ki is dobják, hiszen olcsók – 50 és 100 korona közt mozog az áruk. Ez a könyvvásárlási szokás magyarázza, hogy Skandináviában olyan sok könyv jelenik meg. Aztán, a nagy számok törvénye szerint, valakinek mindig sikerül befutnia, és mivel ma Európában divat a skandináv krimi, a kasszasiker innen már garantált.