Denis Johnson regényének fülszövegében azt olvasom, ez a „magával ragadó noir” Raymond Chandler műveinek paródiájaként is olvasható. Rögvest az jut eszembe, a szerző elég magasra tette a lécet, hiszen ebben a műfajban már nem egy zseniális alkotás született. Woody Allen Mr. Big című novellájában a magánhekus PhilipMarlowe modorában meséli el, hogy miközben harmincnyolcasát tisztogatta, szőke bombázó ringott be irodájának ajtaján, és arra adott megbízást, találjon meg egy eltűnt személyt – konkrétan az Istent. Charles Bukowski Ponyva című regényében Nicky Belane, a szintén Marlowe-szabású Los Angeles-i kopó Lady Halál szolgálatába szegődik. És akkor még nem is beszéltünk a Coen fivérek fergeteges komédiájáról, A nagy Lebowskiról, mely Chandler mester Hosszú álom című klasszikusának – és persze a belőle készült legendás Bogart-filmnek – pazar paródiája, parafrázisa.

A Mindenki marad! című regényben Johnson megirigyli Coenék trükkjét, és nekiáll a sármos, kemény, bátor, cinikus, nagydumás, nőcsábász, piás és magányos nyomozóbálvány deheroizálásának. Jimmy Luntz, a történet főhőse is facér, de talán ez az egyetlen közös vonása Marlowe-val. Ő csupán egy puhány, tyúkmellű, láncdohányos szerencsejátékos, aki fűnek-fának tartozik, és egy C kategóriás kórusban szólamvezető. Unalmas és gyáva figura, nem éppen a nők álma. Szeszt nem fogyaszt, mert gyomorsavtúltengésben szenved. Örök vesztes, és ezt tudja is magáról –esze ágában sincs beleköpni a nagyfiúk levesébe. „Maga meg egy seggfej?” – kérdezik egy bárban Jimmytől, mire ő készségesen elismeri: „Többnyire”.

Luntz elélne sorsjegyen, Camel cigin és light kólán, ha a világ is úgy akarná. De, fájdalom, a világ egyáltalán nem úgy gondolja, hogy Jimmy Luntznak békében és nyugalomban kellene élnie. A nagyfiúk megelégelik a szólamvezető tartozásait, és hősünk máris nyakig ül a pácban. Egy nap tevebőr sportkabátos, panamakalapos gorilla várja a parkolóban, ami a vezető álmoskönyvek szerint általában semmi jót nem ígér. Jimmynk beszáll az autóba, és elkezdődik a néhol szinte a Tarantino-galaxist idéző ámokfutás.

Elég nagy a tét: Jimmy kap még egy utolsó esélyt, hogy kispályás lúzerből Marlowe-vá nője ki magát. És akkor megúszhatja. De hát lépten-nyomon elbaltázza szegény. Összeszedi minden bátorságát, és lepuffantja a panamakalapost, de ahelyett, hogy fejbe durrantaná, csak lábon lövi, így a gorilla némi lábadozás után újra a nyomába eredhet. Néha már-már úgy fest, Jimmy végre felnő a feladathoz, de aztán megint nekiáll a chaplini esés-kelésnek. A paródiajelleg abban a jelenetben csúcsosodik ki, mikor szerencsétlen seggfejünk egy sánta, ugráló férfit kerget éjjel egy vendéglő udvarán. Lövéseket ad le rá, az élete múlik azon, eltalálja-e a fickót. De sajna, hősünk lövöldözés közben hol legurul a lépcsőn, hol térdre esik izgalmában. És a célpont sértetlenül menekül el autójával.

És ha Chandler, akkor kell egy nagyvad, egy igazi nehézbombázó is a mesébe. Johnson nem felejtkezik el erről. Anita, a válófélben lévő indián szupernő ugyan nem Jimmy férfiasságába vagy sármjába esik bele, inkább szánalomból és jobb híján lesz Luntz társa. De hát ki mondta, hogy szánalomból vagy jobb híján nem eshetünk szerelembe?

Denis Johnson könyve még noirnak is sötét, paródiának meg egyenesen szénfekete. A Mindenki marad! című (kriminek talán vérszegény) regényben mindenki marad, aki volt – ahogy kutyából nem lesz szalonna, Luntzból sem válik Marlowe. Nyirkos reménytelenség lengi be ezt a világot, egy görög tragédiából itt ragadt Vak Végzet irányít, senki nem léphet ki saját sorsából, az emberek gyufásskatulyába zárt, letépett szárnyú legyek, akik menekülni akarnak börtönükből, de folyton a doboz falának ütköznek.

A filmszerűen megírt történet leginkább abban különbözik az eddigi Chandler-átiratoktól, hogy szinte semmi szerepet nem kap a humor. A főhős csetlés-botlásain (ellentétben mondjuk Lebowski bénázásá támad kedvünk ezen a szánalmas, vesztesha véget nem érő sötétkamra az élet – állít utolsó mondat: „Hideg. De nem fog belehalni.” Mert mindenki marad.