A vértesszőlősi emberre méretezett belmagasságú enteriőr csinos, rendezett és tiszta – konstatáltam elégedetten a Köjál-ellenőrök sejtelmes félmosolyával. Előttem nagy műgonddal szidolozott, impozáns sárgaréz korlát tárul fel, mögötte gondosan felületkezelt jegypénztár a hozzá tartozó, szintén igen gondosan felületkezelt jegypénztárosnővel, azaz a mozi személyzetének egyetlen látható tagjával. A kassza nem sokkal kisebb, mint egy 200 szobás szálloda recepciója, igaz, nem is nagyobb, de legalább kényelmes és világos – nyugtáztam a munkabiztonsági felügyelők sokatmondó pillantásával.

Lakossági szolgáltatóként is igyekszik helytállni

Balra érdesített fehér tapétával, viszont toszkán hangulatú járólapokkal határolt terem nyílik meg a látogatónak, aki a jobb zongorákat idéző fekete politúrral szigetelt paratonett bútorzaton múlathatja a hátralévő időt, bármihez képest. A kör alakú asztalokra téglalap alakú díszterítőket helyeztek, amelyek a liberális magyar vendéglátó-ipari szokásjognak megfelelően az asztaloknak legfeljebb a kétharmadát fedik le, tekintettel azokra is, akik inkább utálják a téglalap alakú díszterítőket, mint nem. Oldalt negyedkör alakú büfépult mutatkozik be, főleg kávéval és Balaton szeletekkel, ám ekkortájt még büfés nélkül, szemben velem a benti vászonnál nem is olyan sokkal kisebb LCD tévé megy némán; egy pillanatra mintha Gothár Péter felejthetetlen Megáll az időjének kocsmai jelenete elevenedne meg benne, Őze Lajossal, bár nem biztos, a tévé ugyan új, a szemem viszont nem a régi. A készüléket egy nyugdíjasforma ember is nézi rajtam kívül, másfél méterről, tehát inkább őt kéne majd megkérdezni.

A falakon szépen keretezett, nagyon és kevésbé régi fotók láthatók, elsősorban filmrészleteket ábrázolnak, és az a benyomásom, hogy a legtöbbjük (eredetije) hajdan mozikirakatokban volt megfigyelhető, mert régen ilyenek is voltak, az én gyerekkororomban például leginkább Gojko Miticet és a Kismanók furulyáját lehetett látni bennük, ma többnyire a szomszédos festékkazetabolt kínálatának legjavát. Sajnos feliratozás nincs, így az ódon fotók közül csak a Pál utcai fiúk egy korai adaptációjának jeleneteit tudom azonosítani, de arra megint nincs válaszom, hogy az 1917-es, 24-es vagy 29-es verzió fényképeivel szembesülök-e, mindig ez van, ha nem jó szemű szakembert küldenek, hanem valami semmihez sem értő, félvak klapecet.

Az előtér másik része leginkább művészeti galériára hasonlít, a falakon Csősz Géza Felhőharapás című fotótárlata látható, egészen a távoli január 30-ig. Úgy tűnik, hogy a remek képeknek legalábbis a zöme szegedi hangulatokat fogott meg, bár a járműforgalom elől elzárt területen villanyoszlophoz kötözött, erősen felizgult lovat ábrázoló képről nem tudnám eldönteni, melyik magyar nagyvárosban készült, na tessék, már megint.

Kifejezetten megható, hogy az Örökmozgó nemcsak filmszínházként és kultúrtérként, hanem lakossági szolgáltatóként is igyekszik helytállni. A részletes moziműsort közlő plakát mellett például gyönyörűen elfér egy faliújság, amely figyelmeztet, hogy nem csak magaskultúrával él az ember, oldalt „Érdeklődni a pénztárban” mottóval egy különös szerkezetet hirdetnek, amelynek „forradalmi hologramjai harmonizálják az ember energiamezőjét”, felül pedig „Jól jönne egy kis magabiztosság?” jelmondattal kungfuoktatást. Jól jönne.