Csupán a színlap és a korabeli napisajtó híradásai igazolják az elmebajos Bach-érában fogant, farsangi Sakk-játék létezését; amely a kor két legkiválóbb sakkozója, Erkel és Szén József 81 lépéses partijára épült.

Kétszáz év múltán kiderült, a nemzeti opera atyja, az 1864-ben gründolt Pesti Sakk-kör egyik alapítója undergroundban utazott.

A tánctér az Erkel-dédunoka, Kentaur tervezte sakktábla, amint született Erkel László felelt a nemes kivitelezésű, magyaros haute couture-kosztümökért is. A Forte fehérnépségét (fekete, zöld, fehér szoknyában, mellénykében, testszínű melltartóban) sosem láttam még ilyen megkapóan nőiesnek, elegánsnak; a fölütéskor éteri finomsággal suhannak mezítláb, körbe-körbe, akárha forgószínpadon volnának. Pókerarcukról azonban nem olvasható le érzelem; olyanok, mint a festett viaszbabák. Holott a hetvenperces opus minden pillanatát áthatja a sistergő düh, a hamuvá porladó lázadás, a hiábavalóság, az egyre lanyhuló, passzív ellenállás.

A Sakk-játék ízig-vérig hímdarab; erről árulkodik az alcíme, a Hang és Háború s a verses szöveg is: „Áldozatokban gazdag stílus az élet”; „S mi, férfiak, a harcban csak azt tiszteljük, ki hadba fogható”. A szellemi sportág korántsem a játék, hanem a militáns küzdelem, az összecsapás, a nemek közötti meddő tusakodás, az alkotás (válsága) szimbólumaként vonul végig a (bús)komor, ám szenvedélyes munkán. A zenei szövet két részből áll: Erkel szerzeményei hangfelvételről szólnak, Kassai István (zongora) és Szecsődi Ferenc (hegedű) előadásában; valamint Erkel alteregója, a brillírozó Krisztik Csaba bizonyítja sokoldalúságát élő – hozzáértők szerint tisztes – zongorajátékával.

Utóbbi gesztus jelzésértékű: Horváth deheroizál, újraértelmez. Az ismét egy volgai hajóvontató energiáját mozgósító Krisztik, a sakkbokszolónak tetsző, tökéletesre formált testű aktor és mozgásművész, nem mitizált kultúreszményt láttat, hanem eleven, tépelődő, sőt kudarcotvereséget valló férfiembert. Akinek – dacára huszonnyolc évének és kirobbanó vitalitásának – igazul hangzik a szájából: „Igen, varázsló, az voltam egykor. Nyomai vannak egy aranykornak”.

A darab veszélyességi pótlék kategóriás mozgásanyaga aprólékos részletességgel, szinte ütemre kidolgozott, stilizált tiszta tánc, akrobatikus, gimnasztikai és erőelemekkel. A héjanász duók, csoportos táncok poétikusak: Blaskó Borbála ésVati Tamás kettőse kivált gyönyörű. Bár a tizenkét szereplő majd’ mindegyike remekel, a hatfős hölgykoszorúban (a talán lesérült) Nagy Viktória bágyadtnak, bizonytalannak tűnt, főleg a szinkronmozgásoknál.

Noha az opus utolsó tíz perce a kreatív toporgás jegyében telt, a Horváth–Szálinger páros műrekonstrukciója képzeletgazdag, imponálóan eszes, eredeti, hiteles vállalkozás. Az előttem ülő, kötelező jelleggel kivezényelt, középiskolás süldőlányok imígyen summázták Krisztik, a félmeztelen föld alatti titán teljesítményét: „Azt a mindenit!”, „Azta!”. Nem riadva meg a gondolkozástól, K.O.-val padlóra küldve a naftalinos pátoszt, államilag rendelt, gőgös hazafiságot, provinciális magyariságot: így lehet ifjú (női) szívekben élni.