Fáy: Ördög bújt a gyogyóba
És ez most nem a rászedett néző vallomása, Nicolas Cage-nek az évek során igen szép, hosszú lejtőt sikerült végigcsúsznia. Kezdte, mint intellektuális színész, kultfilmek és igényes vígjátékok tépett figurája, folytatta, mint akcióhős, aztán családi mozik hőse lett és végül eljutott ide: ha a neve ott van a színlapon, az ember tudja, hogy valami marhaságot akarnak megnézetni vele.
És tényleg. A Boszorkányvadászat szépen kifejlett marhaság, és ez még a legérdekesebb tulajdonsága. Hiszen ahhoz is kell képesség, hogy valaki elhitesse: Cage-nél nincs alkalmasabb szereplő egy rettenthetetlen keresztes lovag szerepére, de még nagyobb tehetség kell egy ilyen színvonalú forgatókönyv elfogadtatásához. XIV. századi road-movie, egy boszorkánysággal vádolt leányt kell elvinni a hegyi kolostorba. Hogy pontosan miért, arra csak elnagyolt választ tudnak adni, de elfogadom, ez ilyen műfaj: nem a cél, hanem az út a fontos. Csakhogy az útra is olyan bonyodalmakat sikerült kieszelni, amilyeneket már húsz évvel ezelőtt is pirulva alkalmaztak a komputeres játékok: farkasokat kell lemészárolni, meg szakadozó függőhídon kell átkelni a szakadék fölött.
Nem tudom, miért nem sikerül feloldódni a történetben. Talán mert Cage fogpótlása nem kifejezetten középkori, vagy mert a számítógépes trükkök olyan satnyák, hogy még véletlenül sem lehet azt érezni, valódi szaracénok rohamoznak. Vagy mert mindenki csökkent értelmi képességű a cselekmény során. Persze a legbutább maga az ördög, aki azt hiszi, egy ifjú lány testébe bújva kényelmesebben jut el a hegyi kolostorba, mint ha saját szárnyain röppenne oda. Az sem segít az átlényegülésben, hogy a forgatókönyv írójának csak igen homályos elképzelései vannak a középkori tömegkommunikációról, így aztán amikor a két keresztes szökevény belovagol egy távoli városkába, azt mondja egyik a másiknak: takard el az arcod, nehogy felismerjenek. Nyilván már látták a jobbágyok a tévében a körözést.
Luther Márton valaha a tintatartóját vágta az ördöghöz, a szegény meghasonlott keresztesek viszont szenteltvíz-Molotovval veszik fel a harcot, meg kell mondjam, nincs könnyű dolguk. Ha valakit ez mégsem kötne le, az vigasztalódjon azzal, hogy a film nagy részét nálunk forgatták, ezek a jó, finom, nyúlós sarak nem 3D-s animációk, hanem a mi rögeink a falu széléről. Őriznünk kell a középkori állapotokat, ha a cipófejű Ron Perlmant még látni akarjuk a Vörösmarty téren. Ellenkező esetben majd további buta filmekre kell beülni a virtuális randevúhoz.
