A P. M. sikerét valószínűleg az (is) adja, hogy nem ragadnak le a versszak-refrén-versszak-finálé receptnél, miként a hazai rapcsapatok többsége teszi. A zenei alapokért felelős Rendben Man nem elégszik meg a rissz-rossz hangminták összefércelésével (megjegyzendő: a hiphop legzseniálisabb alkotásai azért mégiscsak rissz-rossz hangmintákból patchworkölt alapokra szólnak, punkmozgalom ez a javából), hanem: komponál. Tekerget és szöszmötöl, tisztít és torzít. Nem túlzás: az ő beatjeire a világ minden táján szívesen bólogatna a downtempóra éhes közönség, a füstös londoni pincekluboktól az extremitásban fürdő tokiói szórakoztató komplexumokig. Világszínvonal.

A szöveget hallva meg csak azért nem csettintenek milliók, mert rajtunk, magyarokon kívül a kutya sem érti, mit és miről beszélnek az MC-k. Ami kár. Mert Wolfie és Rendben verzéi a telepi rosszfiúdumáktól, az álgengszter keménykedéstől, a görcsös világmegváltósditól és a szépelgő nyáladzástól egyaránt mentesek. Szerencsére kevés az öncélú szójáték is: okosság van. Szomorkás hazafias dal, úgymond partitrekk, függőségek, magány, hiphop és nők, nők, nők, persze. Valamint egy zseniális Cseh Tamás-feldolgozás. Melankólia és életigenlés 24 tételben.

Terjedelmi okokból most nem jövünk a cím és a tartalom esetleges összefüggéseivel (a kínai gyógyászatban a shen tudatot, gondolkodást, az angol kick pedig rúgást jelent), legyen elég annyi, hogy a pécsi srácok új lemeze, köszönhetően például a halálpontos szkreccseknek és a jó közreműködőknek is: profi cucc.