Passuth Krisztina, az első monográfus az óriáskatalógusban végigtekint a viharos és apadó és represszív utótörténeten. A Tanácsköztársasággal többé-kevésbé okkal kompromittált Nyolcak méltatása mind a bukás utáni Magyarországon, mind a felszabadulás után úgyszólván törvényszerűen elmaradt. Ha volt Nyolcakkép, Nyolcak-képzet, szükségszerűen csak differenciálatlan és felületes – felületesen gyanakvó vagy felszínesen egybemosó – lehetett. Most, kétezertízben-tizenegyben láthatja (látja) szakma és publikum az elképesztően rövid korszak gazdagságát, mérheti fel egy kilencszázhéttől a világháborúig tartó roham mélységét és tagoltságát.

Czóbel Béla: Nyergesújfalui udvar, 1906 körül. Vászon, olaj, 72x80 cm

Az első élmény a káprázatos termékenységé. Hihetetlen, hogy ezek az egymástól és a lelkesítő progresszív környezettől szárnyakat kapó festők milyen mennyiséget és minőséget alkottak hónapok alatt. Tessék megszámolni, hány képet festett csak ide Berény kilencszázhétben, hányat Tihanyi kilencszázkilencben, az első kiállításmegnyitásának évében. És milyen kíméletlenül gyönyörködtető arcképeket, meg robbanó tájakat az egyik, és milyen robbanást fegyelmező tájképeket a másik! Természetesen nem csak remekművek születtek, a csoporttagok nem voltak valamennyien géniuszok. Ez a következő, a differenciálás élménye, amit a méltó feltételek felkínálnak. Az első teremsor végén hatalmas csendélet-kollekció mutatja be a Cézanne-nal bátorított festők kedvenc tárgyát. Sok meggyőző és sok főművet, amelyek jóleső természetességgel mutatják, hogy Orbán Dezső jól megoldott gyümölcstál-kancsó kompozíciói, Czigány Dezső színesen harmonikus vásznai más erőt, más minőséget képviselnek, mint Berény hasas tektonikával uralkodó Korsós és Márffy Amerikából kölcsönzött, jelző nélküli, izzó Csendélete.

Különbség, ellentmondás és váltás azonban nem csak a csoport tagjai között, nem csak a mindenkori csoportok mindenkori törvényei szerint mutatkozik. Ha látjuk egyazon falon, hogy Kernstok milyen éles-színes-grafikus Czóbel-portrét festett kilencszázhétben, hogy ezeket a harcos színeket miként terítette és feszítette ki két év múlva a Fának támaszkodó fi úakton, s hogy mint lett mindebből egy esztendő múltán a Lovasok a vízparton szikár, izmos és monokróm plasztikája – nos, akkor felfedeztük a leggyakoribb jelenséget, az egy életművön, egyetlen szűk perióduson belüli, izgatott változást. Pór Bertalan telített és tobzódó vad tájakat fest 1908–9-ben, hogy a tízben készült, még mindig türelmetlen vázlatrajzai mutassák, miként jut el tizenegyes, szikár-érzelmes tablóiig, és Berény, a talán a legkövetkezetesebb, legpompásabb pályarajzú tizenkettőben olyan Karosszékben ülő nőt komponál, amelyen inkább a terek pompás felszabdalása, mintsem egy bizarr kecskemotívum juttatja eszünkbe Chagall azidei műveit.

Magyar vadak címen rendezték meg ennek a kiállításnak a nagysikerű elődrendezvényét a közelmúltban, és magyar kubisták címkét adtak a San Franciscó-i rendezők tizennégyben az ott kiállított Nyolcak-képeknek. Mindkettő jogos, és egyik sem teljes. A Nyolcaknak az a küldetés jutott, hogy a századelő nagy európai vívmányait átvegyék, feldolgozzák és kiteljesítsék a magyar kultúrában. Abban a magyar szellemiségben, amelyből egy Passuth által nem idézett művészettörténet, a vitéz Nagy Zoltáné negyvenegyben ekként zárta ki a Nyolcakat: „Működésük hatósugara azonban igen kicsiny volt, nem ért túl az egykori Lipótváros sznob-társadalmának parvenű-falain.” A rejtett zsidózást most Molnos Péter katalógustanulmánya feloldja, és a hátteret szociológiailag kijelöli. A hatósugár mértékét pedig az egész nagy vállalkozás.