Andersennel kezdi a Liszt-évet, nem is ismertem az idézetet, pedig érdekes, aztán kimondja, amit ki kell mondania: Liszt igazi európai jelenség volt. Valami azt súgja, hogy ezt a megállapítást még néhányszor hallani fogjuk az elkövetkezendő hónapokban, de talán ez is rendben van, Liszt sorsa ez, életében is felhasználták, halálával is a Wagner-kultuszt kellett előmozdítania, ha 125 évvel később európaiságunkat vele kell bizonyítanunk, ő kibírja. Mindent kibír, az egész ünnepi évet, nemcsak kibírja, de megerősödik tőle, mert anyag, az van benne.

Az évnyitó koncert Liszt három arcát mutatta meg

Az évnyitó koncert Liszt három arcát mutatta meg, és a Nemzeti Filharmónia nem kímélte a zenéhez nem szokott vendégeket: ha tényleg Liszt Ferenc az év főhőse, akkor kénytelenek hozzá alkalmazkodni, és nem azt hallgatni, akit Lisztnek hittek. A könnyen megközelíthető művek vannak a legkisebb súlylyal jelen, nincs se Rákóczi-induló, se 2. magyar rapszódia, a virtuóz és magyaros Lisztet a Magyar fantázia képviselte, Farkas Gábor szólójával, afféle ünnepi előadásban, amitől a darab nagyon lapossá vált, mert éppen a duhajság, a zenélés részegítő öröme hiányzott belőle. Nem akarom feltétlenül a zongorista nyakába varrni a viszonylagos sikertelenséget, Farkas Gábor igazán eljátszotta az összes hangot, az esemény maga alkalmatlan arra, hogy örömzenélés, vadulás történjen, hiába dobják oda a gyeplőt a lovak közé, ha egyszer lóvasúton ülünk és csak a síneken lehet végigmenni.

Jóval érdekesebb volt a koncertet nyitó Amit a hegyen hallani, a sokat emlegetett és keveset játszott darab, amelynek még tisztes lemezfelvétele se volt eddig (most talán lesz); a szimfonikus költemény feltalálása, Victor Hugo nyomán. A romantikus Liszt, aki egyszerre tébolyultan individualista és elveti a hagyományos zeneszervező elemeket, a tételeket, formákat, egy lendülettel próbálja meg zenévé formálni Hugót, és az alázatos romantikus, aki elsősorban szolgál, ahogy szolgált egész életében, szolgálta Wagnert, Chopint, Beethovent, Verdit, Schumannt. Most éppen Victor Hugót, csakhogy az Amit a hegyen hallanit még Nemes Nagy Ágnes fordításában sem könnyű követni. A "lebegőt"-re az a rím, hogy "levegőt", egy másik Liszt-kedvencnél, Danténél még elmenne, de itt komolytalanná teszi az egész verset. Mindez ha zenévé fordul, még homályosabbá válik, bár Kocsis Zoltán nagyon fegyelmezetten játszatja a darabot. A langy fogadtatásból mindenesetre azt érzem, hogy nem csak mellettem ment el a darab, és hogy erre jó a bicentenárium: lesz pótvizsga.

A Koronázási mise könynyebb, tagoltabb, többarcú. Minden pillanatában Liszt, amiben épp az a csodálatos, hogy tökéletes kiegyensúlyozatlanságot jelent. Maga a szerző, maga a darab ilyen, Liszt megmozgatott néhány követ, hogy megírhassa Ferenc József koronázására a misét, de közben feltehetőleg nem volt nagy véleménnyel a koronázott főről, vagy maga sem tudta, hogy miért is épp ő kell a ceremóniához. Mindenesetre a miséből épp az ünnepélyesség hiányzik, hol vadabb, hol személyesebb, hol tanácstalanabb az illendőnél. És közben elszállnak olyan csodálatos tételek, mint a Credo, amit nem is írhatott volna más a XIX. században, mint Liszt, fenséges, agg zene, kórus és orgona szól, Róma van benne, a hagyomány, amibe kapaszkodhat a rokkanó hit.

Helyükre kerülnek a dolgok: ahogy Liszt nem illett az alkalomhoz 1867-ben (el is felejtették hivatalosan meghívni a koronázásra), ugyanúgy idegen most is, miközben éppen őt ünneplik, koronáznák, de nincs sehol, elillant a zenéjével.