– Kilenc hegedűversenyt választottam a korábbi repertoáromból, amelyeket a pályámon fontos szerepet játszó MÁV Szimfonikus Zenekarral, valamint aMagyar Virtuózok Kamarazenekarral és Faludi Judit csellóművésszel adunk elő, a Vivaldi-versenyművekben pedig a jelenlegi tanítványaim játszanak. Így a koncertekben megjelenik a teljes karrierem: máshogy nem is tudtam volna összegzést készíteni. Persze kíváncsi is vagyok, hogy az elmúlt ötven évben, amióta hegedűn játszom, felgyűlt-e bennem annyi tudás, tapasztalat, hogy sikerüljön.

Ez valószínűleg nem kérdéses, hiszen a világjáró hegedűművész volt itthon az első, aki egy estén játszotta el Bach hat szólószonátáját vagy épp Paganini 24 capriccióját. A miértre egyszerű a válasza: az embert jól jellemzi, milyen feladatokat képes, hajlandó elvállalni.

Az, hogy az ünnepi koncerten a jelenlegi tanítványai is fellépnek, jelzi, életének mennyire fontos része a tanítás. – Egy tanárnak rendkívüli felelősséget kell éreznie a növendékei felé –mondja. – Úgy gondolom, nem csak a kiemelkedő tehetségekkel kell törődni. Minden diákban meg kell találni, mire alkalmas a leginkább, és azon a területen kell eljutni, ameddig csak lehet – hiszen nem mindenki szólókarrierre született, van, aki zenekarban lehet a legjobb, és olyan is, aki tanárnak tökéletes. Ez persze korántsem egyszerű: például gyakran nem elég igényesek saját magukkal szemben. Ezért a mi feladatunk az lenne, hogy magasabb követelményeket támasszunk velük szemben, mint amilyenekkel az életben szembesülnek. De sajnos most nem ez a helyzet, hiába ragadja meg a muzsika szeretete a kisgyerekeket, gyakran kiöljük belőlük: valahol, valamikor úgy döntenek, inkább az érdekli őket, hogyan kereshetnének a zenével a legtöbbet.

Szenthelyi Miklóst kicsi gyerekkora óta nem ereszti a hegedű varázsa, azt mondja, ha újra kezdhetné, ma is ezt a hangszert választaná. Ötévesen zongorázni kezdett, de amikor kilenc-tíz évesen hallott valakit hegedűn játszani, rögtön úgy gondolta, ez az ő hangszere. Az élet már fiatalon őt igazolta:megnyerte többek között a Weiner Leó-szonátaversenyt (Schiff Andrással együtt), 23 évesen japán–ausztrál turnéra kérték fel, bejárta a világ legnagyobb koncerttermeit. Élete egyik legnagyobb élményének tartja, amikor a Magyar Rádió 1975-ös versenyénekmegnyerése után négy nyugat-európai országba mehetett ki, hogy mesterhangszert találjon magának.

– Korábban egy cseh gyári hegedűn játszottam, aztán kaptam egy csodálatos Guarnierit. Ennek a hangszernek egyetlen hátránya van: most már biztos, hogy ha valami nem jól szól, arról csakis én tehetek – mondja. Persze a közönség vagy a zenésztársak miatt érzett lámpalázat már megtanulta ellensúlyozni: a felkészülés alatt mindig egyre magasabbra teszi a mércét, így mire kiáll a színpadra, már jól kezeli a helyzetet. De úgy érzi, a közönségnek nem egyszerű megfelelni, mert a lemezek „elrontották” a zenekedvelőket: sokan a koncerteken is a tökéletes stúdióhangzást várják, és csalódnak, ha nem azt kapják – közben elszalasztják az élményt, a varázslatot, amelyet csak az élő koncert adhat.

Ha visszatekint eddigi pályájára, azt mondja, rengeteget köszönhet testvérének, Szenthelyi Judit zongoraművésznek, valamint a feleségének, aki ideális családi hátteret biztosít. De azért volt két nehéz döntés az életében: az egyik, amikor 26 évesen az Észak-Carolinai egyetem hívta professzornak, majd a másik, amikor épp a Virtuózok alapításakor a Tokiói Egyetem kérte fel tanítani – mindkétszer úgy döntött, itthon marad. Egyiket sem bánta meg, mert szerinte a legfontosabb, hogy mindenki találja meg az örömöt a munkájában. Neki ez sikerült.

Szenthelyi Miklós maga választotta a hegedűt