A Görög utca felől, a múzeumhoz tartozó keskeny foghíjon Kocsis József Ybl-díjas építész tervei alapján felépült egy új múzeumi szárny, amelyben új funkciókat lehetett elhelyezni: korszerű vizesblokkot, kávézót, múzeumi boltot, 3 D-s múzeumi foglalkoztatótermet, tetőteraszt, a mozgássérültek közlekedését megkönnyítő liftet. A lapos tetős toldalékszárny kubusa a romantikus kis utcára végell, s akár el is ronthatta volna az utca hangulatát. Ám nem rontotta el, mert az arányt nem tévesztette el, s az utcai homlokzatot a szentendrei tetőcserepeket idéző kerámiaburkolat fedi, így nem kiabál ki az utcaképből. A vörös kerámiakazettákból összeálló falfelület néhány kazettájában pedig kortárs művészek, Asszonyi Tamás, Csíkszentmihályi Róbert, Szabó Tamás és Szentirmai Zoltán egy-egy kis domborműve idézi meg Kovács Margit világát, mellyel a látogató bent az épületben találkozhat.

Kovács Margitnak tulajdonképpen nem sok köze volt Szentendréhez 1973-ig. Nem dolgozott itt, s származása sem ide kötötte, hanem Győrhöz. Műveinek mesebeli világa azonban mégis nagyon jól illik ebbe a mesebeli kisvárosba. A hetvenes évek elején indított szentendrei múzeumfejlesztési program nyomán megnyíló állandó életmű-kiállítások közül (a Ferenczy családé után) az ő múzeuma nyílt meg elsőként, még életében. Még maga választotta ki a gyűjtemény számára a Vastagh-házat.

Nem vállalkozhatom arra, hogy megállapítsam, Kovács Margitot mennyire értékelte át az idő 1973 óta, de az átrendezett kiállításból úgy érezni, hogy művei, mondanivalói, formai ötletei ma is frissek, lélekfürdetők. Merítenek mély ősiségből, keresztény művészetből, népművészetből, magyar és idegen gyökerekből, letisztultak, egyértelműek, s ha szobrok is, nem nagyon akarnak mások lenni, mint fazekasmunkák. És aminek azóta megnőtt a jelentősége, s jobban hangsúlyoznánk, mint harminc-negyven éve: feminin alkotások, női művek. Melegszívűek, részletekben gyönyörködők.

A fiatal Herpai András művészettörténész koncepciója alapján átrendezett kiállítás a rendező szándéka szerint most időrendben vezeti végig a látogatót a művész munkásságán, míg a korábbi berendezés kaleidoszkópszerű volt. Ez az új koncepció azonban nem lehetett nagyon szigorú elv, mert ha ezt a fonalat akarnánk követni, olyanok lennénk, mint egy kétbalkezes Thészeusz királyfi a labirintusban, belegabalyodva Ariadné fonalába. Ezen a szálon tehát nem követhető végig világosan az alkotói életpálya, sokkal inkább a tematikák mentén. Olyan ihletők köré csoportosítva, mint a kultúrtörténet, a kereszténység (ez a tematika továbbra is a pince-„kápolnában” található), a népművészet vagy a sors. Mondhatni, hogy ezek egy-egy életszakaszt is jellemeznek, de azért ez nincs egészen így. Világos persze, hogy a művésznő az 50-es években miért fordult a népművészet felé, s idősödvén miért foglalkoztatta egyre jobban a sors. Nem egészen tiszta viszont, hogy miként változtak korszakról korszakra kedvelt anyagai és technikái, hogyan tűntek el egyre inkább a mázak, és váltak samottosan érdessé a felületek. Jó lett volna, ha a megnyitóra készül egy részletes katalógus vagy múzeumi vezető, ám az újonnan nyílt múzeumi boltban csak nagyon szűkszavú kiadványokat találunk.

Nem feledkezhetünk azonban meg az olyan újdonságokról, mint például az új múzeumpedagógiai teremben található érintőképernyős monitor, melyen jó néhány alkotás vizuálisan körbeforgatható, 40–45 nézőpontból is szemlélhető. Egy másik teremben 15–20 hiteles műtárgymásolat tapogatható meg, a kéznek is megengedvén a műélvezetet. Másutt egy LCD képernyőn folyamatosan pereg Kovács Margit egy régi interjúja – melyet Vitray Tamás készített –, alatta pedig az egykori műhely berendezése az 1977-ben örökre megállt fazekaskoronggal. Ezek olyan többletek, amelyek segítenek abban, hogy Kovács Margit az új generációk érdeklődését is felkeltse, azután már a művek úgyis magukért beszélnek.

Elsősorban tematikák mentén követhető végig az alkotói pálya