Nem vagyok én olyan bátor, hogy kijelentsem, Székely János darabja a legjobb magyar dráma, de azt biztosan mondhatom, hogy a szívemhez ez áll a legközelebb. Tiszta, világos szöveg, okos és szigorú logikájú érvelés szól az emberi létezés morális értelméről. Nem kevesebbről. Ehhez képest csak részletkérdés mindaz, amiről konkrétan szó esik benne: a hatalom természete, a kötelességteljesítés erkölcsi dilemmája, a néplélekben élő és a birodalomépítéshez megteremtendő istenképzet világtörténelmi küzdelme. Az egyetemes távlat, amelyet Barakiás, a zsidó főpap megfogalmaz, amikor az isten nélküli Római Birodalom és a birodalom nélküli zsidó isten egyesítésével lényegében a kereszténységet jövendöli meg, csak keret Petronius, a helytartó lelki szenvedéstörténetéhez.

Az 1972-ben írt Caligula helytartóját Gyulán, a Várszínházban 1978 nyarán, Harag György rendezésében mutatták be. Ez a nagyszabású és nagy hatású előadás kissé megváltoztatta a mű hangsúlyait. Petroniust Lukács Sándor, Barakiást Őze Lajos játszotta. Az okos, lelkiismeretes, humanista katonahivatalnok és a dolgok mélyére látó bölcs pap legalábbis egyenrangú küzdőfeleknek látszottak. A mű pedig elsősorban vitadráma voltát mutatta.

Bagó Bertalan rendezése most Kecskeméten, illetve a Tháliában szakít ezzel. Kőszegi Ákos Petroniusa az előadás abszolút főszereplője. Szinte monodrámát ad elő. Dunai Tamás nagy színészi alázattal nem játszik ellenfelet, még csak vitapartnert sem, hanem valamiféle jóságos atyát, aki tudásával, bölcsességével, tapasztalatával segíteni szeretne a szörnyű kutyaszorítóba került fi únak. A nagyobb, a végső igazságok birtokában támogatja a tévelygésbe, az igazság keresésébe testileglelkileg belerokkanó főhőst.

Kőszegi Ákos Petroniusa ugyanis a morális kínlódásban hatalmas. Könyörtelen zsarnokként, kérlelhetetlen katonaként jelenik meg, ám hamar kiderül, hogy ez csak álca, mely takarja a rettentő belső feszültséget. Erkölcsi igénnyel élő emberként a mindenek fölöttinek vélt birodalmi eszme szolgálatával véli igazolni akár a legvadabb császári szeszélyek végrehajtását. Lelke cafatokban lóg rajta, amikor ez a hite megrendül, amikor a zsidók néma ellenállása és a főpap érvelése más perspektívákat nyit előtte. Kőszegi Ákos hatalmas készlettel rendelkezik a lélek elrongyolódásának fi zikai jeleiből. De valóságos idegroncsként, sarokba rogyva is őrzi a helytartó emberi méltóságát, egy pillanatra sem hagyja felednünk, hogy a szinte groteszk komikumig hajtott vergődés a lelkiismereti szenvedés nagyságával arányos.

S ha netán soknak éreznénk ezt a színészi önkínzást, utólag minden túlzást helyére tesz a csendes önirónia, amikor felismeri, hogy hosszú hetekig „büszke borzongásban”, a „hősi végzet” tudatában élt, amit a szerencsés vég, a császár halála „valódi hülyeséggé” degradált. Kőszegi Ákos pontosan érti és láttatja Petronius tragédiáját: a saját lelkében rejtőző zsarnoktól vereséget szenved, amikor kivégezteti árulónak hitt segédtisztjeit, a történelem zsarnokságával szemben pedig, amikor felismeri, hogy: „Az alattvalók egyetlen valódi / Mentsége, hogy túlélik a császárt. / De hát, úgy vélem, ez egy emberélet / Tartalmának tán mégiscsak kevés.”

Amúgy az előadásban sok minden tetszett, sok más nem. Vereckei Rita steril, homályosan tükröző falú tere illik a gondolati drámához, a fasisztoid diktatúrát idéző jelmezei a hozzájuk tartozó harsány Ave!-rikoltásokkal viszont végig idegesítettek. Az időtlenítés, illetve korunkhoz közelítés eszközei (mint például a dohányzás vagy a térkép a távirányítású képernyőn) nem zavartak, a bevezetésképpen, majd a játék magszakításaikor felhangzó, a birodalmi ideológiát mai politikai demagógiával hirdető újság- vagy híradószöveget igazolja az előadás. A zárópoént, amikor kiderül, hogy a láda, amelyben a minden bajt okozó császárszobornak kellene lennie, üres, kopottnak, a darabhoz és az előadáshoz méltatlanul laposnak érzem.

Mindez azonban mellékes ahhoz képest, hogy a Caligula helytartójában ezúttal egy remekmű eddig ismeretlen arcát fedezhettük föl.

Dunai Tamás és Kőszegi Ákos