Modern + brit + szobrászat
A nagy londonimúzeumok között ritkaságszámba menő – mert kulturális költségvetési támogatásban nem részesülő – Royal Academy of Arts a hírek szerint komoly pénzügyi gondokkal küzd, így húsbavágóan fontos számára a mától április 7-ig megtekinthető show sikere. AModern brit szobrászat kiállítást a nagyra becsült művész, Sir Anthony Caro kezdeményezte, mondván, el kellene oszlatni azt a tévhitet, mely szerint a szobrászok az alkotók világában másodrangúak: míg a festők gondolkodnak, ők a „sarokban farigcsálnak”. Az utóbbi időben ténylegesen megváltozott a helyzet – elég, ha Antony Gormley híres Az Észak angyala című newcastle-i konstrukciójára gondolnak, vagy arra, hogy a Tate Modern évente megtölti műalkotásokkal a Turbina Csarnokot. Mint erre most a The Times napilap emlékeztet, egy évvel ezelőtt rekordtömeget vonzott ugyanezen Királyi Akadémia falai közé Anish Kapoor önálló kiállítása, míg Alberto Giacometti Sétáló férfi 1 címet viselő kisplasztikája három hónapon keresztül tartotta az aukciós eladási világrekordot.
A tárlat kurátorai – Penelope Curtis, a Tate Britain igazgatója és KeithWilson szobrász – eredeti megközelítést alkalmaztak. Ahogy az előzetes sajtóbejáráson elhangzott, sajátos szempontból tekintenek a modern brit szobrászatra. A mintegy százhúsz darab elrendezése során külön-külön járták körül, sőt kérdőjelezték meg a modern, a brit és a szobrászat bevett fogalmát. Egyszerre követnek bizonyos kronológiai sorrendet, és igyekeznek a tizenkét teremben egyes tematikai összefüggések alapján egymás mellé helyezni a műveket. Az elosztás meglehetősen aránytalan, mert a tucatnyi helyiség többségében mindössze két-három méretes mű foglal helyet. Szó nincs arról, hogy módszeresen fel akarták volna dolgozni a XX. század brit szobrászatának történetét: eleve jóval korábbról indulnak.
Rögtön az első teremben Egyiptomból, Mezopotámiából, az ókori Hellászból származó darabok sorakoznak, melyek például Jacob Epstein óriási Ádámszobrát vagy Edwin Lutyensnek a Whitehallon található, a háborús mártírok emlékműveként tisztelt Cenotaphját ihlették. A XX. századhoz közeledve Alfred Gilbert bronzból készült, az Akadémia falai közül nem kirívó, mégis anakronisztikusnak tűnő Viktória királynő emlékműrészlete villant rá a kor történelmi stílusára, hogy azután a konvencionális szobrászattal köszönő viszonyban sem lévő Richard Long Chalk Line (Krétavonal), Anthony Caro Early One Morning (Egy kora reggelen) vagy Damien Hirst gyomorfelforgató Let’s Eat Outdoors Today (Együnk ma a szabadban) című installációjával fejeződjék be a felfedezőút.
Menetközben izgalmas vitákra, feszültségekre mutatnak rá, például a figuratív és absztrakt művészet között abban a szinte minden ízlést kiszolgáló teremben, ahol a múlt század derekának két óriása, Barbara Hepworth és Henry Moore jelenik meg.
A kiállítás nemzetközi összefüggésbe is helyezi a brit szobrászatot. Nem pusztán a XX. század elején virágzó gyarmatbirodalom, hanem a szárazföldi Európához és az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatok hatására is fény derül, többek között az indián és afrikai hagyományokat képviselő, a Viktória és Albert, illetve a British Múzeumból kölcsönbe kapott plasztikák révén. A választási lehetőségeket érzékeltetik a tisztelgő megemlékezés, a politika, a köztéri szobrászat jegyeit viselő nagyobb szabású, illetve a bensőségesebb alkotások. Ami a módszereket illeti, a különbség nem egyszerűen a felhasznált anyagból fakad, hanem abból, hogy a legfrissebb kiállítási tárgyakat már nem faragták, hanem összerakták mindabból, ami a művészek keze ügyébe akadt. Rodin alighanem forogna a sírjában, ha Carl Andre minimalista téglarakását vagy Sarah Lucas Hordozható Kijelölt Dohányzó Helyét látná.
A rendezők a szakma előzetes tiltakozása ellenére makacsul kitartottak amellett, hogy Gormleynak és Kapoornak nincs helye a kiállítás koncepciójában, persze nem azért, mintha rossz szobrászoknak tartanák a két népszerű kortárs nagyságot. Az Akadémia pénzügyi-személyzeti problémák miatt ostromlott vezérigazgatója „bátornak” nevezi a vállalkozást, és „óvatosan optimista” a várható érdeklődéssel kapcsolatban. Meggyőződése, hogy „mérföldkő” jelentőségű show-ról van szó, és a „ki kapott helyet, ki maradt ki” kérdés körül forgó vita csak jót tesz a kortárs szobrászatnak.
