Hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis miképpen lehet egy növénynevekről szóló könyvnek az Asszonyhűség, férfihűség címet adni? Nos, az asszonyhűség is meg a férfihűség is egy – amint ez Rácz János enciklopédiájában olvasható – „sárga fészkes virágú, bóbitás gömb alakú termésű gyomnövény”, a pitypang, másképpen gyermekláncfű tájnyelvi, népnyelvi neve. Alighanem azért, mert a csípős nyelvű névadók mindkét nem hűségét olyan könnyen eltűnőnek vélték, mint amilyen könnyen elszállnak a növényről a bóbitás gömb magvacskái.

A jeles növénynévkutató Az elnevezések eredete, a növények kultúrtörténete és élettani hatása alcímű kötet kismonográfia igényű előszavában félszáz pitypangnevet említ (és a sorhoz hozzátehetjük a pimpompápomot meg a pimpónyát). Köztük van a kutyatej is, noha az más növény – igaz, a pitypangot jobbára a mai köznyelv is kutyatejnek mondja. A kutyatej természetszerűleg önálló szócikket is kapott a kötetben. (Talán az elterjedt köznyelvi pontatlanság miatt történt, hogy e szócikk utolsó, a pitypang „gyermekláncfű” nevét a legpontosabban indokló bekezdése ide, nem pedig a pitypang szócikkbe került.)

De ne ragadjunk le a 760 szócikk és 1030 növénynév közül ennél a kettőnél! Megtudhatjuk az enciklopédiából, hogy a kötetkezdő acat, aszat gyökértarackja akár három méter mélyre is lefúrja magát a földbe. Hogy a kötetzáró zsurlóból főzött teának vízhajtó hatása van. Hogy már egy 1001-es hazai oklevélből adatolható a fűz. Hogy a platánról Ady Endre verset írt. Hogy a szőlő több településnek is névadója – csak példaképpen: Mátraszőlős, Nagyszőlős, Vértesszőlős, Vindornyaszőlős (a bakatortól a kadarkán, a kecskecsöcsűn keresztül a zöldszilvániig több szőlőfajtát részletesen ismertet a kötet).

És hány fafajt hoz hozzánk közel a szerző! Ismét csak példaként: a mi akác elnevezésünk őse a latin acacia (amint az angol, a cseh, a francia, a horvát, a lengyel, a német, az olasz, az orosz és a szlovák névé is); a fenyő a mitológia egyik világfája; a mandula hajdan várkertek kedvelt dísze volt; a tölgy valaha népes kondákat táplált a makkjával; a körtefa egyebeken kívül a zongora fekete billentyűinak anyagául szolgálhat.

Meglepő lehet, hogy az enciklopédia a nálunk is hétköznapi haszonnövényeken (bab, búza, káposzta, kukorica, napraforgó, paradicsom, kender, lucerna, repce, takarmányrépa, rózsa, szegfű, tulipán és így tovább) kívül olyan fajokat is bemutat, amelyek nálunk nem vagy nemigen teremnek meg. De jól tette a szerző, hogy írt az idővel feketére színeződő ébenfáról, a szintén trópusi vaníliáról, a monszunerdők nálunk néhol tyúkfának nevezett tikfájáról vagy az akár száz esztendeig élő, életében csak egyszer virágzó agávéról. Hiszen élő vagy feldolgozott formájukban szinte naponként találkozhatunk velük.

Hogy miről írt Rácz és miről nem, az nem egyesegyedül az ő érdeme/felelőssége. A válogatás szinte lehetetlen nehéz munkájában segítségül hívta az Akadémiai Kiadó Magyar értelmező kéziszótárát. Ami abban benne van, az szerepel –természetszerűleg százszor bővebben kifejtve – az enciklopédiában. Aminek eddig nem említett érdeme a gazdag irodalomjegyzék, a latin nevek mutatója, nem utolsósorban pedig a szerző példás szerénysége: „az általunk elfogadott vagy lehetségesnek tartott megoldások közül számos az idők folyamán a kritika rostáján ki fog hullani”. A zömük azonban minden bizonnyal több nemzedéknek is megbízható kalauza lesz.