Igaza volt-e Napóleonnak, amikor a történelemről azt állította, hogy az elfogadott hazugságok összessége? Mi az emberi történelem végső értelme? Megismerhető-e a történelem egyáltalán? Vannak-e történelmi törvényszerűségek? Rugási Gyula végső soron ezeknek a kérdéseknek − és számos hasonlónak − a megválaszolására törekszik új könyvében, miközben a három monoteista vallás ábrahámi örökségéből kiindulva a messianizmus végső időkre adható tanításait ütközteti az egyes vallások indítékaival, az eszmetörténész és teológus szemével nézve.

Karl Löwith klasszikus történelemfilozófiai meghatározása szerint a történelem összefüggést teremt a történeti események és következményeik között. Ennek a szemléletnek a gyökereit már a héber Szentírás könyveiben is megtalálhatjuk. Az Újszövetség az Isten által kormányzott történelmet beteljesültnek tekintette, s ezért kevés jelentőséget tulajdonít a világi eseményeknek. Az iszlám középkori történészének Ibn Khaldúnnak bizonyos ókori előzményektől sem mentes gondolkodásában a ciklikusan fejlődő történelemszemlélet is felmerül. (Ez a szemléletmód a Hérodotosz és Thuküdidész által felvetett történelemfelfogásban is megjelent.) Rugási a felsorolt szemléleteket sikeresen adaptálja a monoteizmus szemszögéből, s igen szerteágazó ismereteket feltételező kutatásaiban bevallottan üdvösségtörténeti nézőpontból Könyvének gonri előzményektől indul, majd az ókereszténység egyik legnagyobb hatású, eretneknek bélyegzett személyiségével, Markionnal s az ő napjainkig tartó hatástörténetével foglalkozik.

A II. században működött, első jelentős keresztény szövegkritikus teológus egyik leghíresebb állítását értelmezve − „Szakadást fogok előidézni egyházatokban, és örökké tartó meghasonlásba taszítom majd” – Rugási arra a megállapításra jut, hogy mára nyilvánvalóvá vált: Markion kíméletlen következetességgel váltotta be ígéretét. Egyúttal rávilágít arra a töréspontra is, amelyben a kinyilatkoztatás logosza kétfelé válik, s ebből következően a megváltás műve a zsidó és a keresztény értelmezés szerint különböző úton indult el a történelemben.

A szerző széles körű szellemi horizontját kiválóan példázza egy másik tanulmány is, melyben Jorge Luis Borges nyomán a náci birodalom eszmeiségének mozgatórugóit kutatva egy idézetben öszszegzi az eredményt: „a világ majdnem belepusztult a zsidó vallásba, valamint az abból sarjadzó kereszténységbe”.

Rugási a szekularizáció hatását boncolgatva (Löwith és Taubes felfogásához csatlakozva) őszintén bevallja, hogy a történelem értelmezésének problémája a történetfilozófi a eszközeivel megoldhatatlan. Véleménye szerint a történelem faggatására az apokaliptikus filozófia a legalkalmasabb, mivel feltáró és leleplező jellegéből következően felfedi a „korszakos repedéseket”. Más megközelítésből arra is rávilágít, hogy utoljára az arany középkorban fordult elő, hogy a három monoteista vallás képviselői szinte ugyanazokat a kérdéseket állították érdeklődésük homlokterébe. Mára szinte teljesen elveszett ez a készség a közös gondolkodásra, s helyette a végidő várásának egymást kirekesztő elgondolásaival találkozhatunk, miközben egyetlen apokalipszis felé haladunk.

Bár Ábrahám/Ibrahím személye összekötni látszik mindhárom monoteista vallást, amikor az eredet kérdésénél rá hivatkoznak, de a kinyilatkoztatás csúcspontjában és amegváltás gondolatábanmár lényeges eltérés mutatkozik az egyes értelmezések között. Ábrahám az utak szétválását is jelenti, hiszen a zsidóság számára ő az ősapa, a muszlimok számára a monoteizmus megalapítója, míg a keresztények a hit példaképének tartják. A bevezetőben felvetett kérdés a történelem lényegéről, miszerint az „elfogadott hazugságok összessége” lenne, így mutatkozik meg manapság, s a szerzővel együtt csak remélhetjük, hogy a vallási és eszmetörténeti megközelítések egyszer majd egységes módon tárják fel igazságaikat mindannyiunk számára…