Bächer Iván kitette a lábát Újlipóciából, és ha nem is merészkedett el egészen Budáig, de azért csak elment Algériába, hol anyai nagyszülei évtizedeken át éltek, s „hazahozott” onnét egy új könyvet. Algériai útijegyzetei vannak benne, amelyek a Nők Lapjában jelentek meg tavaly (egy pedig – a Casbah című – a Népszabadság Hétvége mellékletében). S most egy kötetben olvashatók e jegyzetek, kiegészítve régi családi levelekkel, fényképekkel, amelyeket Teknős Miklós fotóriporter kollégánk, Bächer egykori hétvégés szerzőtársa válogatott össze. Két évtizede olvasom rendszesen Bächer Iván kollégám, barátom írásait, úgyhogy elég jó ismeretségben vagyok a szövegeivel – úgy értem, minden új írása, tárcája, kötete, glosszája már régről ismerős abból a sajátosan Bächer-féle világból, amelyet az évek folyamán olyannyira megszerettem.

Ezt a világot persze nem a szerző megszokott témáinak helyszínén – azaz Pesten, polgári miliőben, kiskocsmákban, vendéglőkben, vagy akár az „elhagyott faluban” –, s persze nem is Algériában kell keresni, hanem a Bächer Iván által megteremtett nyelvben. Számomra hírlapírói és írói nyelvezetének elsődleges jellemzője a kifacsart szórend: habár a magyar a szórend tekintetében sokkal megengedőbb más nyelveknél, a Bächer-mondat e rugalmasságon is csavar egyet. „Épp hogy eszmélek, fordulok is túloldalamra át” – olvasom az Igazad van, Loncikám hetedik oldalán, majd a tizennegyedik oldalon ezt: „De aztán francia Algériának vége lett, fehér embernek ott maradni többé nem volt lehető”. A százhetedik oldalon pedig erre bukkanok: „És mégis: meg van az egész tagadva, el van feledve, süllyesztve, nyomva. Miközen itt van az orr előtt”. Stílusának másik fő sajátossága a szóalkotás, a szókreálás, amely mások számára (olvastam ilyen kritikát) esetleg modorosságnak hat, számomra azonban az eredetiség, a ráismerhetőség bizonyítéka. A könyvecske kilencvenharmadik oldalán például azt a „bächerizmust” olvasom: a Casbah „valóban gyönyörű, unikális, még nem szentendrésítette, hollókősítette el a turistahad”.

Az Igazad van, Loncikám egyik legnagyobb erénye mégsem e sajátos nyelv, hanem a szerzőjétől megszokott tekintet: a szemlélet, a látásmód. A világnézet, amely szót maga a szerző persze le nem írná soha komolyan. Ám annál komolyabban éli meg, s adja tovább. Bächer tekintete a társadalomban mindig alulról fölfelé pásztáz, a sokak által kitaposott járdáról néz föl a kevesek által lakott palotára – még akkor is, ha azt az algériai palotát a maga valóságos formájában történetesen a saját nagyapja tervezte. Ez nem póz, nem ellensznobéria, s még csak nem is a tömegek, a prolik világához tudatosan leereszkedő, felvilágosodott és művelt polgár balos allűrje a részéről, hanem a tollforgató egyedül hitelesnek érzett pozíciója. Bächer nemcsak Újlipóciában, hanem „Alzsírban” is a járdán bandukol, s eszébe nem jut beköltözni abba a bizonyos palotába – holott ő feszengés nélkül odahaza lenne ott is.