Bezzegék és mi magunk
Legutóbb két éve írtam arról, hogy a Lánchíd budai hídfőjénél, lent, a hídláb és a rakpart találkozásánál még mindig nem javították a kitörött korlátot. A díszes, jó százéves díszkorlát 2006-ban, a nevezetes augusztus 20-i viharban rogyott meg, amikor fa dőlt rá. Amíg a félresikerült tűzijáték utáni lelkiismeretfurdalás tartott, a fát gyorsan kivágták, de a korlátjavítás elmaradt. Azóta elkészült az áldozatok emlékműve, a magánbefektető végzett a háttérben álló, Fő utcai sarokház felújításával, földszintjén étterem nyílt, a korlát pedig maradt ugyanúgy törve és kidőlve.
Most egy híddal arrébb, az Erzsébeten haladok a Belvárosi templom felé. Tudom, hogy ott évek óta tart már a piarista központ (volt ELTE bölcsészkar) felújítása, de mióta csatlakozott ehhez a Klotild-palotáé és a Március 15. téré is, a helyzet, hogy úgy mondjam, fokozódott. (Az információs tábla szerint az utóbbi amúgy a Budapest Szíve program része, a jó másfél milliárd forint uniós és állami pénz –a másfél éves terminusból még egy hónap van hátra.)
Nem kész épületekről lesz szó, hanem arról, ahogy nálunk addig eljutunk. Az ideiglenesség kultúrájáról, arról, mi történik és főleg mi nem az építkezések alatt. Mit „kommunikál” a kívülállóknak kifelé, milyen rendet vagy rendetlenséget hoz maga az építkezés folyamata.
„Bezzeg” 1. Külföldi emlékeim szerint az alapeset az, amikor az építkezést átalakítást kitakarják: ez a logika abból indul ki, hogy a hétköznapokba beavatkozó folyamat minimum kellemetlen, ezért abból az arra járó, arra élő lehetőleg minél kevesebbet érzékeljen. Paravánok, védőháló mögött folyik a munka, igaz, így kevesebbet lehet tudni arról, mi fog ott történni – erről és a határidőkről viszont a legtöbbször terjedelmes tábla tudósít.
„Bezzeg” 2. Szimpatikusabb, amikor az építkezés nemcsak minimalizálni próbálja a kellemetlenségeket, de megpróbál beavatni, hátrányait – ahol lehet – előnybe próbálja fordítani. Kukucskálókat létesít (a Baross téri metróberuházás paravánjait most inkább nem forszírozom), látványterveket mutat, esetleg magára a kitakaró hálóra nyomat nagyméretű jövőképeket.
„Bezzeg” 3. Nálunk ez nem így van. Nálunk a kitakarós variáció maximum a pozitív kivétel, az alapeset viszont a teljes befelé fordulás: az építkezéseknél civil külvilág, járókelő, környezet, mint olyan nem létezik, minden változás az építkezés aktuális fázisának van alárendelve. Az Erzsébet híd északi oldalán haladva például az első tapasztalat: nem számolnak velem, mint érkezővel, a lépcsőlejáró lezárva (egy már deformálódott kordonelemmel, amelyet egy törött, piros-fehér csíkos útjavító deszka támaszt ki), a templom melletti keskeny rézsű pedig újabb lezárásba fut bele – a lezárt kávéház előtt a további rácsokat rozsdás drót rögzíti az új korláthoz, a szakadt és sokadszorra újracsomózott terelő műanyag szalagok nem vezetnek sehová. Nincs menekülő útvonal annak, aki a tér túloldalára vagy legalább egy legális átjáróig akar valahogy eljutni – előbb-utóbb a totálisan feltúrt építkezési területre jut. (A hídról remek panorámakép készíthető erről: a nyitott kordonon belül a többféle sátor és a járólapos raklaphalmok között nyomokban már felfedezhető a sétány lámpatestek által kijelölt vonala, de amúgy az őskáosz: gödrök és kábelek, félbehagyott és éppen végzett munkafolyamatok áttekinthetetlen kavalkádja.)
Információs táblák nincsenek, hacsak a Váci utcai torkolatnál lévőt nem vesszük annak: Építési terület, belépni tilos! (Nyilván kötelező, előírás, és ennél nem is több, hiszen az erre tévedő külföldi vagy belföldi járókelőknek valamerre itt is menniük kellene.) A Klotildpalota átépítését legalább feketére festett paraván fogja körbe: a rányomtatott információktól szimbolikusan úgy érezhetjük, ők legalább érzékelik a kívülállók jelenlétét itt, a Belváros szívében.)
Amúgy serény munka folyik, de most nem erről van szó, és nem is az építési hatékonyságról vagy a határidők betartásáról, hanem kultúránk egy szeletéről, amelyre mi talán rá sem látunk – amúgy pontosan képezi le a lakóházainkhoz tapasztott hátsóudvarok kultúráját. A Váci utca–Haris köz–Pesti Barnabás utca találkozásánál újabb sátor (talán a porral járó kővágás elkülönítésére szolgálnak), körülötte mindenhol megkezdett és még szűz járólap-óriáscsomagok. Az egyik elrekesztésben, ahol éppen rakják a lapokat, a határoló négy műanyag oszlopból összesen kettő egyforma, az elhatárolást jelző – már láthatóan régóta használatos – műanyag szalagot az egyik díszfa földkonténeréhez kötözték, az egyik félbehagyott kandeláber gödrét az alóla kiálló kábelekkel egy odatámasztott raklappal védik. És lezárások terelések nélkül, a közterület kisajátításának természetes gesztusa, mintha az építkezés univerzumán kívül nem is létezne más.
Ezek persze konkrétumok itt és most, amelyeket nem célszerű a szokásos módon országos általánosításokká növelni. De azért a következtetések sosem ártanak.
