A detektívregény-szerzők kedvence az okos bűnöző, aki a tökéletes – azaz leleplezhetetlen – bűntényretörekszik. Ők meg bebizonyítják, hogy a tökéletes nyomozó számára ez nem létezik: mindenki hagy valami nyomot, amelyen a detektív elindulhat. Ha meg végképp nincs nyom, akkor éppen abból lehet kiindulni.

Na jó, most fordítsunk egyet a dolgon:milyen a tökéletes bűnügyi regény? Hogyan lát hozzá Agatha Christie, ha kikezdhetetlen detektívtörténet-remek megteremtését tűzi maga elé?

Így ír A ferde ház előszavában: „Ez a könyv egyike különleges kedvenceimnek. Évekig tartogattam, gondolkodtam rajta, csiszolgattam, s azt mondogattam magamnak: »Majd egyszer, ha bővében leszek az időnek, és istenigazában át akarom adnimagamat az élvezetnek – belekezdek!«

Nem tagadom, termésemből öt könyv – munka, egy könyv – élvezet. A ferde ház vegytiszta élvezet volt. Gyakran eltűnődöm, vajon aki olvassa a könyvet, tudja-e, hogy kemény munka volt-e megírni, vagy élvezet? És minduntalan ilyesmit mondogatnak nekem: »Mennyire élvezhette, mikor ezt meg ezt írta!« És ezt olyan könyvről, ami makacsul megtagadta, hogy úgy sikerüljön, ahogyan az ember szeretné, amelynek a szereplői földhözragadtak, a cselekmény túlbonyolított, a párbeszédek erőltetettek – legalábbis az ember maga így gondolja.

Ámbár talán nem a szerző a legalkalmasabb kritikusa a tulajdon művének. A ferde házat viszont szinte mindenki kedveli, hát talán indokolt a véleményem, hogy egyike legjobb munkáimnak.”

Hm, máris vitatkoznék vele, mert én akkor a kivételek közé tartozom: szerintem nem éppen ez a legjobb Agatha Christie-regény. Másrészt viszont tagadhatatlan: mindenkinek olvasnia kell, akit igazán érdekel, milyen a Christiekrimik alaptípusa. Mintha azt próbálta volna ki, hogyan kell a saját bevált receptje szerint megkonstruálni egy bűnügyi történetet.

Először is azért, hogy semmi se zavarja az általános modell felállításában, kihagyta egyedi jellemvonásokkal felruházott nyomozóit: nem szerepel sem Monsieur Poirot, sem Miss Marple. Hanem ott vannak a Scotland Yard átlagtehetségű emberei és egy a bűnügy felderítésébe véletlenszerűen belecsöppenő, éles eszű, de amatőr hős, aki – férfiként egy női szerző művében! – első szám első személyben meséli el az egészet.

Adva van a zárt helyszín, az ominózus ferde ház gazdag lakóival London külvárosában. Brit (bár a család görög eredetű) úri környezet, mégis jól körülhatárolható, izolált épület: tágas tér, pontos helyleírás és megfelelő helyiségek, amelyekben a szereplők összegyűlhetnek a végső elszámolásra (ha esetleg sor kerül rá).

Családtagok részletes jellemrajzzal, teljes seregszemle, hogy az olvasónak minden adat rendelkezésére álljon a gyilkos megtippelésére. Az áldozat gazdag örökhagyó, aki jóval fiatalabb nőt vett feleségül a család többi tagjának kifejezett rosszallása mellett. Hamarosan kiderül, hogy mindenkinek lehetett indítéka a gyilkosság elkövetésére, de az első számú gyanúsított a nyilván a vagyonáért hozzámenő asszony. Ha meg más volt a tettes, bizonyára gondolt arra, hogy a rendőrségnek ez lesz evidens.

Az amatőr nyomozó szerelmes az egyik családtagba, akiről el sem lehet képzelni, hogy ő ölhette volna meg szeretett nagyapját, de azután maga hívja föl a figyelmet arra, hogy neki is oka lehetett rá. Ami inkább amellett szól, hogy ártatlan, de azért ez ugyanannyira nem biztos, mint hogy a leginkább gyanús feleség, aki valószínűleg szerelmes a fiatal házitanítóba, nem éppen azért hagyta-e elöl a mérgezéshez használt eszközöket, hogy ezzel saját gyanútlanságát bizonyítsa.

Állj! Anélkül, hogy poéngyilkos lennék, sokkal többet nem szabad elárulnom.

De ahhoz, hogy állításom mellett érveljek, még valamire föl kell hívnom a figyelmet: van a házban egy detektívregény-faló kisgyerek, Josephine, aki saját nyomozásba kezd, mintha Agatha Christie önreflexióit testesítené meg, pontosan azokat a lépéseket teszi, amiket az ő nyomozói szoktak.

És tessék csak megfigyelni, miért nem hajlandó elárulni az őt faggató hősünknek, mit tud a gyilkosról:

„– Te ezt nem érted – mondta Josephine. – Talán soha nem mondhatom el. Mert például kedvelem az illetőt. – Elhallgatott, hogy megemészthessem a közlést. – Ha pedig elmondom – folytatta aztán –, annak megadom a módját. Mindenkit leültetek körben, aztán elejétől végigveszem az egészet a nyomravezető adatokkal, és aztán hirtelen azt mondom: Te voltál!…

És mutatóujját drámai mozdulattal előreszegezte, épp abban a pillanatban, amikor...”

No, annak a nevétmár nem írhatom ide, aki belépett a szobába!

A MUNKA ÉLVEZET

A detektívregény-írás munka, pénzkereső mesterség. Nyilván sokan gondolják, hogy egyszerű dolog, csak éppen nincs kedvük vagy idejük bíbelődni vele. Mindenesetre nem kell hozzá óriási tehetség. Igazuk lehet: valójában Agatha Christie is csak egy nagyszerű iparos, aki tudta, kik fogják olvasni, és mit várnak tőle. „Figurái olyanok, mint olvasói: orvosok, ügyvédek, gyarmati szolgálatból leszerelt katonatisztek, ritkán művészek, kis és közepes vagyonú üzletemberek, széthulló arisztokratacsaládok sarjai, jobb módú vidéki középbirtokosok – egyszóval nem a mai technokratákkal benépesült világ. (...) A megfáradt ezredes vagy őrnagy urak, végrendeleteiken munkálkodó polgárok, történelmi kastélyok, pletykás vidéki települések, családi titkoktól és botrányoktól terhes, provinciális nagy famíliák tenyésző unalmába szinte kívánt hirtelenséggel robban be a gyilkosság – megváltás az unalomtól” – írja Keszthelyi Tibor A detektívtörténet anatómiája című tanulmányában. Egyszerű a képlet, kész a modell.

Már csak a részleteket kell kidolgozni, a bűnesetet kigondolni, a típusokat megrajzolni, az egyéni jellemvonásokat felvázolni, a gyanút terelgetni, a fordulatot előkészíteni, az olvasó gyelmét felhívni, hogy ideje rájönnie, ki a tettes...

De az már csak csupa élvezet! Annak, aki meg tudja csinálni.

8/20.

A feladott rejtély megoldásában ki kell zárni minden természetfölötti körülményt. (Húsz szabály a detektívtörténetek írására, 1928)