Néhány éve még a barokkos filmeket neveztem volna meg kedvenc alkotásaimként, hogy igen, ezekben testesül meg leginkább a művészet. Abban, hogy mennyi mindent képesek egyetlen filmbe vagy akár képbe zsúfolni.Terry Gilliam Brazilja vagy Jean-PierreJeunet-től az Elveszett gyermekek városa, de szinte majdnem filmjét idesorolhatnám. Vagy legújabban Tarsem Singh vizuális bombái (Zuhanás). Aztán leszokik az ember arról, hogy egyetlen mondatba/ alkotásba zsúfolja a művészet ismérveit, leszokik a magabiztosan kijelentő mondatokról, és maradnak a talánok, a megengedő félmondatok.

Talán az egyszerűség. Nem a Szabolcska-féle gügyögés persze, hanem egy sokkal magabiztosabb változata. Amikor abban bízik az alkotó, hogy a leegyszerűsített alaptörténetben is megpillanthatjuk az élet rettentő bonyolultságát. Ráadásul a trend is efelé visz manapság: a román filmek diadalmenete, legutóbb a Call Girl, most meg a Cannesban a zsűri különdíját elhozó csádi alkotás. Mindannyiuk közös jellemzője, hogy nem bíbelődnek sokat a történetet megelevenítő nyelvvel, nincs különösebb kameramozgás, extrém vágások, beállítások. Mintha azon versenyeznének, hogy ki tud a legkevesebb szóból/képből kigazdálkodni egy sztorit, hogy azért a játékfilm keretei megmaradjanak.

Az Egy néma kiáltás sem több, mint amit a cím sugall.

Néhány egyszerű szimbólum, mint például egy Afrika közepén megbúvó szálloda medencéje, amely a normális, zavartalan élet, a viszonylagos jómód, a kiszámítható nyugalom jelképe. Ennek úszómestere a nyugdíjközelbe került, egykori úszóbajnok a fiával együtt. Csakhogy a szállodában leépítések vannak, nem lehet egyszerre két úszómestere az amúgy falatnyi medencének, az apát a portára irányítják át. Ám ezzel mintha élete értelme veszne el. A polgárháború azonban „kisegíti”, feloldja a dilemmát.

A forgatókönyvért és rendezésért is felelős Mahamat-Saleh Haroun csöndes, halk szavú filmet tesz le elénk. Olyat, amelyiknek fordulatai előre láthatóak, drámája is ebben rejlik igazán: mi már látjuk a veszélyt, a főszereplő még nem, őt csak sodorják az események. Hagyja, hogy a végzet dolgozzon helyette, amíg késő nem lesz. Persze, vannak kisebb döccenők, feleslegek is.

Szájbarágósan közelít a portán szolgálatot teljesítő Bajnok arcára, hosszan kitartja, hogy lássuk, érezzük, mostan nagy háború dúl odabenn. A feleségét alakító színész vagy amatőr, vagy elképesztő módon hozza a színtelenül beszélő amatőrt. De a legfurcsább, hogy ez is jó lesz, a színtelenség, a helyenkénti túlhangsúlyozottság, hogy néha unalmasan csordogál a film. Mert időközben, ahogy mondani szokás, közel hozza a nézőhöz ezt a vergődő csádi embert, miközben minden egzotikusan távol marad. Nincs európai szem, amely meg tudná szokni az ordítóan lila párnát, amelyen hol ülnek, hol a fejük pihen rajta.

És annyi minden megmarad: a sárral tapasztott házfalak, az egyetlen motorkerékpár brümmögése, a vöröslő föld, és legvégén a folyó irreálisan nyugodt felszíne. A tudat, hogy nem történhetett másként. A végzet, a sors, a pusztítás mindennél erősebb. És a béke már rég nem a háború végétől függ. Szép, tiszta film ez. Áttetsző, mint a víz, és olyan egyszerű, hogy hoszszan mesélhetnénk a bonyolultságáról.

Egy medence, Afrika közepén