Nekem nagy szerencsém volt vele. Ha hétvégi horgász volnék, úgy mondanám, ő volt az első, igazán nagy fogásom. Akkor történt, amikor még csak kacérkodtam az irodalommal, az olvasással, még nem dőlt el, hosszú viszony lesz-e ebből vagy rövid románc. Unalmasak voltak a magyarórák, és sehol egy bója ezen a hullámzó tengeren. A Wimbledoni jácint is véletlenül akadt hát a kezembe (65 forint volt 90-ben), és mindjárt a második novellát át is futottam (az első túl hosszúnak tűnt). Az ügynök és a lányhoz térek viszsza azóta is, ha meg akarom fejteni Mészölyt. A pár oldalnyi szöveg elképesztő módon sűrít magába egy egyszerű jelenetben néhány életet: éles, elénk vetődő képekben. Látszólag fecseg, fecserészik, mégis tudjuk, döntő pillanathoz érkezett ez az álmos, kisvárosi alkonyat. És épp ez volt a legérdekesebb: a látszólagos, színes fecsegés és a sűrítés fegyelme, hogy mindenről tud, de épp csak elkotytyant ebből valamit. És a mondatok... „A diófa alól is messzire lehetett ellátni, emlékezetes földbirtokokra, egészen a Duna vonaláig, Ózsák pusztára, a lankóci csenderesre, a garabóci erdőségre. Lankadt fénypára fölött úsztak ezek a képemlékek, elvetélt embriók a túl édes pocsolyában.”

Ezután természetes volt elejétől a végéig elolvasni az épphogy százoldalas könyvecskét. És megint, és megint. Majd jó pár év múlva örömmel felfedezni, hogy a benne szereplő novella (A kitelepítő-osztagnál) helyet kapott A magyar novella antológiája című tekintélyes válogatásban. Olyan volt ez, mint megérkezni az irodalom szívébe. Belecsöppenni, belelubickolni.

Azóta valahogy ehhez mérek minden más fogást. A Mészöly-mondatokhoz. Keménység, szigorúság, komolyság, megalkuvásnélküliség, bartókság – így jellemezte Esterházy ezt a mondatfajtát. És azt is írta még róluk, hogy: „Azonnal látni a mészölyi nehezet is a szövegben, azt, hogy mért nem fütyülik az utcán.” Aki látta őt, még azt is tanúsíthatja, hogy mennyire hasonlított a mondataihoz. A tartása, az arca, a vonások, az egyre inkább őszülő haj. Ahogy régi szerelmesek idomulnak egymáshoz. És ezt tényleg nem lehet fütyülni, nem is azért, mert annyira mozdíthatatlan lenne, hanem mert ellenáll mindenféle slágerességnek. Nincs benne subidúbá, meg lá-lá-lá-li. Szomorítja, öregíti az embert. Felnő mellette. Vagy inkább ránő vele a világra. Hozzá. Mellé.

És most ez a kilencvenezés. Kötelező kör, mondhatná bárki. Hiszen csak az íróknak van kora, a szövegek ledobják magukról az efféle számolgatást. Kilencven, százhatvan – egyre megy. Talán csak az íze lesz kicsit mélyebb, ahogy megül benne az idő. „Az érkező idegenekben mindig van valami rendhagyó”, írja ebben a kis novellában. Benne is megvan ez, pedig már rég nem idegen. Miközben soha nem fedezhető fel teljesen. Mindig kinyit egy ablakot ott, ahol az elégedett olvasó már bezárná az értelmezés ajtaját. Ravasz és megfontolt marad egyszerre. Kicsit átírja magát az éj leple alatt. Így marad érvényes napról napra. Örök időkre.