Tavaly nyáron a Szőcs Géza kulturális államtitkár által meghirdetett Julianus-program adott némi reményt az ellenzőknek. A program keretében ugyanis genetikai vizsgálatokkal kutatnák a magyarság eredetét, így „tesztelve” a finnugor elméletet. „Anakronisztikusnak tartom, hogy a nemzeti tudatot még ma is egy szerencsétlen – mert kizárólagos – finnugrista elmélet dogmái közé próbálják beszorítani” – nyilatkozta az államtitkár a HVG-nek, nem túl hízelgő fényben tüntetve fel a nyelvrokonságot igazoló teóriát. „Nem valószínű, hogy a közeljövőben beépülnek az oktatásba népünk őstörténetének a finnugortól eltérő elméletei” – jelentette viszont ki a Magyar Hírlapnak Gloviczki Zoltán közoktatásért felelős helyettes államtitkár december végén, ami már azt is jelezte, hogy a közoktatást is elérték a program keltette hullámok. És még egy hír: miközben nálunk heves tiltakozások kísérik még ma is az elméletet, az idei Európa Kulturális Fővárosa címét betöltő finnországi Turku szervezői kijelentették: nem kívánnak konkurálni a kevesebb pénzből gazdálkodó másik fővárossal, az észt Tallinnal, inkább a művészeti és nyelvi – finnugor! – rokonságot szeretnék hangsúlyozni.

De vajon miért büszkék ők arra, amire mi nem?

– Mélységes nemzeti sértettség és megbántottság táplálja ma is az ellenérzéseket – magyarázza Honti László nyelvész, akinek szerkesztésében tavaly egy tanulmánykötet (A nyelvrokonságról) jelent meg a Tinta Kiadó gondozásában. A szerző tudománytörténeti háttérbe helyezve ismerteti a dilettáns nézeteket, főleg az utóbbi évtizedekben tomboló képtelenségek amorf halmazát. Mint mondja, az első nagyobb tiltakozáshullám még a XIX. századi magyar nemesség felől érkezett, akik nem tudták elviselni, hogy a lappokkal, egy rénterelő, halászó néppel kerülnénk (nyelvi) rokonságba. A halzsírszagú rokonság meglehetősen dehonesztálónak tűnt. Nem beszélve a vogulokról és osztyákokról, akik európai szemmel nézve nemigen dicsekedhettek Adonisz-alkattal. A legfőbb érv épp ebben rejlett: nézzék csak meg őket, hát így nézünk mi ki? – mondták és mondják még ma is felháborodottan. Az ellenérzések a millenniumi ünnepségek idején még inkább kiéleződtek.

– Akkoriban Magyarország volt a világ egyik legdinamikusabban fejlődő országa. Buzgott bennünk a tetterő, hiszen akkortájt épült fel fél Budapest, és mindenkit áthatott ezeréves múlt büszkesége – magyarázza Fodor István nyelvész. Ekkor jutott el a finnugor elmélet a köznéphez és vele a döbbenet. Velünk összevetve ugyanis Finnország csupán Oroszország egyik gyarmatának tűnt, egy jobbára éhező, szegény néppel. A sors iróniája, hogy Finnország azóta szédületes fejlődési pályát írt le, és mindezt a maga erejéből. Tudnia kellene ezt minden mai tiltakozónak, aki mobiltelefont tart a kezében, a finn fejlődés egyik szimbólumát. A rokonság, veti fel Fodor, ma már inkább nekik lehetne kényelmetlen.

S hogy miért lettek szimpatikusabbak a hunok? Egyrészt, mert keveset tudunk róluk, és a réseket könnyebben kitölti a legenda. Másrészt egy harcos, hódító, nagy hatalmú nép fiai inkább megmozgatták a romantikus képzeletet, s táplálják mind a mai napig. Egy mostanában a szerkesztőségünkbe is eljutott levélben egy Kijevben talált régészeti leletről adnak hírt ismeretlenek. Eszerint az Árpád nagyapja alapította, építette szabír-magyar városban a hatvanas években 9000 darab rovásírással teleírt pergamenpapírt találtak. A kutató régész, Armatov akadémikus az egészet elküldte futárral a Magyar Tudományos Akadémiának, így a legenda, arra gondolva, hogy„mi” vagyunk a megfejtésében illetékesek. Csakhogy a tudóst végül Szibériába száműzték, a pergamenek pedig szőrén-szálán eltűntek...

S bár Finnországban is akadnak ellenzői az elméletnek, a magyarországiéhoz fogható heves tiltakozás ismeretlen. Mint ahogy az is, hogy ezt egy politikai irányzat is felkarolja, márpedig nálunk jobbára ez történik: a szélsőjobb tereli egy akolba a minél dicsőségesebb múlt után „kutatókat”. A DNS-vizsgálatok pedig nem alkalmasak arra, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzák a kérdést. Az ellenzők tipikus hibája ugyanis, hogy a nyelvi rokonságot összemossák a biológiai és kulturális rokonsággal, holott ezeknek nincs közük egymáshoz. Ráadásul az elmúlt ezer év már eltüntette a genetikai állományok közti különbséget: ma már nincs magyar vagy fi nn típus, mindannyian európai népek vagyunk. Talán csak Raskó István genetikus vizsgálódásai vezethetnek eredményre, aki a honfoglaló magyarok csontjaiból nyer ki DNS-mintákat. Ezeket kellene összevetni a korabeli népek maradványaival, csakhogy az ilyen leletek nagyon ritkák, és a művelet roppant költséges.

– A tudomány hajlamos hatalommá válni, és hatalmi rendszerével megfélemlíteni az ellenzőit – magyarázza Czakó Gábor író, aki nem tagadja a finnugor rokonságot, csupán azt kifogásolja, hogy az elmélet nem foglalkozik a magyar nyelv eredeti természetével, vagy ha igen, akkor nem megfelelően. Vagyis nem magyarázza meg kimerítően a magyar nyelv belső szerkezetét. Szerinte a némiképp eltorzult fi nnugor elmélet miatt fordulhat elő, hogy az iskolai nyelvtant sok tanuló elutasítja, mert nem egyezik ösztönös nyelvérzékével. S mivel a gondolkodás a nyelvre épül, nem csoda, ha később ők lesznek az elmélet legfőbb ellenzői. A legnagyobb problémát az író abban látja, hogy nem folyik széles körű tudományos vita a nyelvrokonság kérdéséről, s ha van is egy-két tanácskozás (négyévente finnugor kongreszszust rendeznek például), az többnyire belterjes vagy ellenséges a bírálókkal szemben. Példaként a saját esetét hozza fel, mikor is Hunfalvy Pálról, az elmélet XIX. századi legfőbb terjesztőjéről írt szövegében 18 pontban sorolta föl a „hunfalvizmus” tévedéseit az anyanyelvvel szemben, ám a vitában résztvevők jobbára a szerző gyalázásával törődtek. Nem mellékes az sem, teszi hozzá, hogy az elmélet iránti ellenszenv onnan is fakad, hogy Hunfalvy Bach-huszárként tevékenykedett...

Egy harcos nép fiai inkább megmozgatták a romantikus képzeletet