Országalma a fájától?
– Nem tudok válaszolni arra, fontos szempont-e egy végzős, rendező szakos hallgatónak, hogy Budapesten készítse el a diplomarendezését – mondja a huszonhárom éves Kárpáti István, akit egyszerűen inspirált Tatabánya, hiszen az ottani színházat nyolc-tíz éve elég jól ismeri.
Édesapja, Kárpáti Péter íródramaturg ugyanis tagja volt a Harsányi Sulyom László vezette „virtuális társulatnak”. Mégsem beszélhetünk protekcióról, mert a direktor nem lenne olyan őrült, hogy felkéri, ha nem bízik meg benne. Pláne nem az utolsó bemutatójára, amelyben a fiatal rendezőn keresztül vethetett fel a színház olyan kérdéseket, mint az egyre erősödő cigány–magyar ellentét, az ország ideológiai megosztottsága, a politikai alapra helyezett igazgatókinevezés. (Pár hónapja a Jászai Mari Színház esetében is előre borítékolható direktorcsere zajlott le, amelyben nem éppen szakmai szempontokat mérlegelt a fenntartó önkormányzat, mikor Harsányi Sulyom helyett Crespo Rodrigót nevezte ki.)
Az író Kárpáti egyébként egyáltalán nem szólt bele a próbákba, a főpróbaidőszakban azonban temérdek hasznos tanáccsal segített. Az is igaz, hogy a darabhoz alázatosabban állt hozzá rendező és dramaturg, mint mondjuk más szövegéhez. Istvánnak – aki szerint apja ennél sokkal „pofátlanabb” lett volna – annyira tetszett a mese lazasága, szabadsága, szemtelensége, naivitása, infantilizmusa, hogy nem is akart túl sokat piszkálni rajta. Az egyik fő szempontja az lett: fiatalok játsszák az előadást, amelyben a szegény cigány Csulánó lányába beleszeret az álruhás Mátyás király, feleségül veszi, de a lakodalom után hazamegy, és csak az országalmát meg a kis Jankót hagyja maga mögött. A kilenc színészt kilenc különböző helyekről hívta: legtöbbjükkel már dolgozott együtt, és egyedül az öreg Mátyás királyt játszó Rusznák András kötődik Tatabányához.
Például a saját bátyjával is volt már közös munkája. Igazság szerint ezt a választását nagyobb értetlenkedés fogadta, mint azt, hogy az apja darabján dolgozik. Kárpáti Pál színésznek tanul a kaposvári egyetemen, bár a rendezés is érdekli. A fivérek erősen vágynak arra, hogy együtt rendezzenek, bár módszereik állítólag kevéssé hasonlítanak: Pál jobban ért a zenéhez, amozdulatokhoz, István viszont a szövegből indul ki. Jól kiegészítik egymást. Erre függetlenként talán lehetőségük is lesz.
A struktúrán kívüli munkák izgatják ugyanis a fiatal rendezőt. Nem akar lecövekelni egyetlen kőszínháznál sem azért, hogy legyen havibére. Azt kutatja, kikkel lehet érdekes színházat csinálni, dolgozik, ha kell, pincében, padláson, lakásban vagy aluljáróban. Mert kijelenthetné: „majd kitanulok egy szakmát, például asztalos leszek, és mellette szerelemből rendezek”. De ez persze csak duma. Nyilván a megélhetés kérdése majd jobban foglalkoztatja, ha a diákhitelt kell törlesztenie – mondja. Legszívesebben iskolában tanítana hátrányos vagy nehéz szociális helyzetben lévő gyerekeket, esetleg amatőröket – a színházon keresztül. Hogy ez nem lózung, arra jó bizonyíték, hogy most például a Polgár Krisztina Emlékalaphoz pályázik, hogy osztályteremben játszhassanak színházat középiskolásoknak.
Most, hogy ilyen sokat meséltünk Kárpáti István jövőképéről és arról, hogy képzeli vagy nem képzeli a közeljövőjét, azért azt is említsük meg: kisebb korában egyáltalán nem érdekelte a színház. Azt érezte, nem történik vele semmi a nézőtéren. A film ezerszer jobban vonzotta. Volt ott is rokon, a filmdramaturg nagymama, Bíró Zsuzsa. Az ő világa titokzatosnak, megfoghatatlannak tűnt.
A 180 fokos fordulat a középiskolában, az Közgazdasági Politechnikumban következett be, mégpedig egy reménytelen szerelem útján. Azzal terelte el a figyelmét a fájdalmáról, hogy előadást rendezett az osztálytársainak, és onnantól minden évben újat és újat. Egy idő után átvette az egyik színjátszó csoport vezetését, és így tényleg kisistergett belőle mindaz, amit a mindennapi életben elfedett.
Most is újabb cigánytéma foglalkoztatja. A Tisza menti kis falu, Tiszabő 1992–96 között készült iskolaújságát olvassa. Álmokat, meséket írtak a 10–14 év közötti gyerekek, akik közvetlenül, meglehetősen optimistán refl ektáltak az őket körülvevő világra. Szerették egymást, boldogok voltak. De a történeteiken keresztül átjön az összes problémájuk, perspektívátlanságuk, félelmeik, az előítéletek – úgy, ahogy csak a gyerekek képesek megfogalmazni.
