Cseh Tamásra emlékezett a Víziváros, mert negyven év alatt ő és Bereményi Géza dúdolható, nehezen feledhető hangulatokba öntötte a városrészt, a szűk utcákat, egymáshoz lapuló házakat, az erkéllyel szemközti, hóval belepett óvodát. Itt az ideje hát, hogy a kerület is visszaadjon valamit neki. Egy jelet és egy napot.

Igazából persze itt van. Hiszen alig érjük el péntek délután az Iskola utcát, máris számos plakátról köszön vissza az érkezőkre. Félszeg mosolyával les ki a kocsmák függönye mögül, és akkor már nem nehéz elképzelni, hogy épp most kér egy vodkát az Isolabellában, mert megint elkészült egy dal, és olyan lett, amilyennek lennie kell. De leginkább a mosoly fontos: a mai, celebvigyoros világban szinte elképzelhetetlen, hogy valaki sikerei teljében is zavart maradjon a színpadon, mintha egész máshol lenne a helye. A hely most már nem lehet kérdés.

– Boldog születésnapot, Antoine. Boldog születésnapot, Desiré – fedi fel az ünnepség apropóját Nagy Gábor Tamás, az I. kerület polgármestere az Iskola utca 35. előtt, melynek ezt a szakaszát le is kellett zárni, mert sötétlett a járda a tisztelőktől, pályatársaktól, tévéstáboktól. Negyven éve épp itt, a ház második emeleti garzonjában született meg az első közös szerzemény, az Ócska cipő, elevenedett meg egy másik város, másfajta, mégis ismerős lakókkal. S hogy ennek nyoma is maradjon valamiképp, másfél éve pályázatot írt ki az önkormányzat, amelyre közel hetven ötlet érkezett. Ebből választották ki Szentgyörgyvölgyi Gábor „lakónévsorát”, mely immár a napnál is világosabban tanúsítja, hogy a második emelet kettőben lakik Fáskerti elvtárs neje, Fáskertiné, Horváth Anna pedig mármár társbérletben él Arthur Rimbaud alanyi költővel. De itt tisztogatja pisztolyát Lee van Cleef, és itt lakik bizony a csélcsap Antoine is két emelet távolságban az éteri Desirétől. Vetró Irénre pedig nyilván sokat panaszkodnak a tisztes szomszédok... (Olyan ötlet is akadt, amelyben a névsor lakótelefonként működött volna, a csengőszó helyett pedig a megfelelő dal csendült volna fel. A valódi lakók azonban érthető okokból ellenezték ezt. Századjára, vagy ezredjére a legjobb dalokból is kibújik az ördög...)

Kissé szokatlan, szabadkozik a polgármester, hogy irodalmi (vagy dalbéli) alakoknak állítanak emléket, hiszen ugyanígy járna tábla Szindbádnak, Esti Kornélnak vagy Abigélnek is. De nincs mit tenni, hiszen ők is a részünkké váltak, beépültek a kort jellemző nevek mellé, így kétség sem férhet hozzá, hogy ők lesznek a ház örökös lakói.

– A prozódia hozta így – mondja Bereményi Géza, hogy miért lett Desiré épp Desiré, s hogy erre miért rímelt valamiképp Antoine. Majd újra elmeséli a nagy találkozás történetét, anynyi különbséggel, hogy most nincs, aki a szavába vágjon. Nincs, aki körömszakadtáig ragaszkodjon, hogy máshol, máskor, másmilyen körülmények között zajlott minden. Hiszen Cseh szerint ’70 végén, Bereményi szerint ’71 elején találkoztak a kölcsönlakásban vagy albérletben, s utána az Isolabellában vagy a Csarnok presszóban ittak meg némi vodkát, és a szemrevaló lány, Tündike kit is célzott incselkedve amaga kockacukraival. Ott váltak különben szerzőpárossá, hiszen élénk vita folyt arról, hogy ki fizessen, kinek van több pénze, végül az asztalra kicsapott bankókat összekeverték és újra elosztották, hogy ne derüljön ki, ki járt rosszul a számla rendezésekor. Édesbús érzés ide visszatérni, teszi hozzá Széchenyi szavaival élve Bereményi, akinek különben már nem nagyon vezet útja errefelé. Bús, mert a hely megvan még, miközben minden más elmúlt, ugyanakkor édes is, hiszen a hely azzal, hogy megmaradt, azt ígéri, megismétlődhet még a csoda.

Meg is ismétlődik, hiszen késő estig zenészek, pályatársak beszéltek, énekeltek még a régi kocsmákban, éttermekben. Szinte zsebkendőnyi helyen folyt az emlékezés, hiszen a szerzőpáros sem távolodott el nagyon a garzontól. Nem is igazán lehetett, hiszen másfél év alatt majdhogynem minden nap írtak egy dalt, néha többet is. A Budai Vigadóban Novák János zenésztársaival (Kecskeméti Gáborral és Bornai Szilveszterrel) idézte fel azokat az időket, amikor még Márta Istvánnal és Cseh Tamással játszottak együtt az Ad libitum nevű együttesben. Vértes tanárnővel megint részt vettünk a tanulmányi kiránduláson, s újfent együtt utazunk a 424-esen Desiré apjával, aki azóta is fűti lankadatlanul.

Pár lépéssel arrébb archív felvételen megnézhettük azt is, hogy csak pár hónappal a román forradalom után, hogyan adtak koncertet Kolozsváron. Az előtérben a hetvenes évekbeli sajtóvisszhangokból válogattak. Itt vannak a Dal nélkül plakátjai, az első fellépések a Huszonötödik Színházban, címlapfotók az Ifjúsági Magazinban, amiből ha mást nem, de azt biztos megérthetjük, hogy miért volt olyan hihetetlenül népszerű ez az egykori rajztanár a lányok körében. És látjuk, újra látjuk a mozdulatait, amelyekkel a dalokat kísérte, melyek nélkül valahogy árva, csupasz a megszólalás. Hiszen ezt mondják a korabeli cikkek is: egész más csak hallgatni a dalokat, vagy látni és hallgatni, ezzel az ösztönös koreográfi ával, a kétkedő, (ön)ironikus mosollyal. Később András Ferenc rendező eleveníti fel a filmes Cseh Tamást, Bódi László pedig arról beszél, miként csalták fel a Republic egyik kőszegi fellépésén a színpadra (elkezdték játszani a Budapest című dalt), s hogyan lett ebből végül közös lemez (Levélváltás).

Ezért van, hogy késő este, számos emlékkocintás után már egész másként dúdoljuk az örök dilemmát: maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk? S tényleg csak kötelességből kérdezzük meg a szervezőket, hogy vajon lesz-e jövőre is program, emlékezés. Nem tudják még, de láthatóan lenne rá igény.

Az énekes születésnapja sem múlik el Cseh Tamás-rendezvények nélkül. Január 22-én a Bárka Színházban emlékoszlop-avatással, kiállítással, térinstallációval emlékeznek a társulat egykori tagjára. Este héttől pedig a kaposvári színművészhallgatók a Bárka színészeivel adnak közösen koncertet válogatott dalokból. Az est címe Cseh Tamás egykori indián neve: Füst a szemében.

Maradunk itt... maradunk...