Nem utolsósorban a terem mélyén föltűnő, nehezen azonosítható tárgyak sokasága miatt. Bőrművességre utaló eszközöket is látni, a hely azonban nem ettől Műhely.

Hanem attól, hogy többfajta irodalmi, zenei, képzőművészeti esemény mellett Előhívás címmel rendez itt sorozatot Bán Magda szerkesztő és a litera.hu portál csapata. Írók, irodalmárok: ezúttal Jánossy Lajos, Németh Gábor és Reményi József Tamás. Polcainkon heverő könyveket olvastatnak újra ezek az esték. És ennek kapcsán a félmúlt szellemi kisüléseit elevenítik föl, elgondolkodtatva: mi az, amitől mára eltávolodtunk vagy ami ma is velünk van. Ezúttal Reményi választott témát: Illyés Gyula Szellem és erőszak című kötetét és Mészöly Miklós Céline ürügyén című írását, amely Érintések című esszékönyvében jelent meg.

Illyés és Mészöly műve nagyjából azonos időben, 1977–78-ban született. Egy új korszak nyitányán – utal rá Reményi –, amikor változóban az irodalom hangja, szerepfelfogása. „Mészöly évtizedének” is nevezik ezt a szakaszt, noha korántsem csak az ő művei fémjelzik: a többi között ekkor jelenik meg Nádas Egy családregény vége, majd Esterházy Termelésiregény című kötete – két alapmű. Illyés a nemzeti, kisebbségi kérdést feszegető publicisztikáit gyűjti egybe – Csoóri Sándor unszolására – a Szellem és erőszakban. A szomszéd országokban, elsősorban Erdélyben élő magyar kisebbség érdekében-képviseletében szól. Példabeszédszerűen, bevonva érvelésébe a történelmet, a baszkokat, még Lukács Györgyöt is. Könyvének Válasz Herdernek és Adynak című fejezete kiveri a kádári politikai biztosítékot, a köteteket begyűjtik a boltokból – de nem zúzzák be. A rendszerváltáskor majd előveszik őket, ám még előbb, 1982-ben szamizdatban is megjelenik. Illyés, aki mindig a hivatalos nyilvánosságban akart hatni, szándéka ellenére került „illegalitásba”.

Jánossy „a kor kontextusába ágyazott” szövegekként vezeti föl a Szellem és erőszak eszszéit. Németh keményebben fogalmaz: a kiüresedett „udvari nyelv” foglyának tartja a szerzőt, akit extrém felelősségtudat hat át. Ennek oltárán áldozza föl azt a fogalmi tisztaságot, amely viszont átsüt Mészöly írásán, noha nála is érezni óvatosságot. Mészöly a huszadik századi francia író, Louis-Ferdinand Céline alakjának ellentmondásosságát ragadja meg esszéjében: háborús kollaboráns, de a század egyik legjobb regényének, az Utazás az éjszaka mélyére címűnek szerzője; orvosként pedig empátiával fordul a szegényekhez. A magyar író Céline ürügyén a „hipertrófiás magunkféltés” helyett „a kényes vonatkozásokat nem megkerülő,önkritikus-tárgyilagos feldolgozást és megemésztést” ajánlja a szellem embereinek. Németh Gábor Illyésnél is lát differenciált megközelítést, amikor könyvében elismeréssel idézi az egyik román szerző megállapításait. „Menne a tárgyilagos elemzés Illyésnek is – ismeri el –, kár, hogy föláldozza magát egy szerepnek és egy érvénytelen diskurzusnak.”

Jánossy szóba hozza, Illyés könyvében „idézi” Lukáccsal folytatott vitáját, de nem ismerteti a lukácsi álláspontot. Megjegyzi: két hasonló pozícióban lévő emberről van szó, az egyik az uralkodó pártnak elkötelezett, a másik saját nemzeteszményének. Reményi szerint Illyés mindig politikai térben mozog, a szovjet blokk és az MSZMP belső erőviszonyai közepette. A Herder-esszé publicisztikája csúcsának számít – véli –, utána elhidegült kapcsolata Aczél Györggyel, és 1983-ban meghalt. Neve zászlóvá vált, mely alatt a „népi” értelmiség rövid ideig együttműködött a liberálisokkal. A rendszerváltás közeledtével bomlott föl ez a „népfront”.

A nyolcvanas évektől Mészöly politikai szerepvállalása is fölerősödött – teszi hozzá Németh. A rendszerváltáskor a fiatal liberálisokat, a Fideszt támogatta. Egyesek idolt akartak faragni belőle is. De öregkori regényei, elbeszélései, drámái koronázták meg életművét.