Legalábbis semmiképpen sem a szimpla anakronizmus készteti folytonos bámulatra. Vidovszky György rendezésében jól megfér együtt a XIX. századból itt felejtődött, akkurátus, pozitivista, humanista matematika–fizika szakos tanár és a század második feléből feldübörgő zaj. Az idő nem az előadásban, hanem főszereplője lelkében hasadt meg, a történethez képest mintegy hat-hét évtizeddel fiatalabb zene csak tágítja a hasadékot, hogy közelebb hozza korunkhoz, talán a mai fiatalokhoz is.

Vidovszky György ugyanis elsősorban kiváló pedagógus, másodsorban jó színházi szakember, s csak azután művésze a színháznak. Erős ifjúsági színészcsapatot gyűjtött-nevelt maga köré, amelylyel a Bárka Színházban hozott létre néhány kitűnő, ritkábban kevésbé sikerült előadást (Pál utcai fiúk, Legyek ura, Iskola a határon, Istentelen ifjúság, Zendülők). Mióta a Bárkáról valamiért elszivárognak az albérlők (előbb a Maladype, újabban Mezei Kinga), Vidovszky kamaszszínháza is elköltözött – a Józsefvárosból Kelenföldre, Karinthy Márton fővonalában helyiérdekű, színvonalas szórakoztató intézményébe. Itt mutatták be 2009 elején Wedekindtől A tavasz ébredését, tavaly Móricz Árvácskájának izgalmas feldolgozását, most pedig az Aranysárkányt.

A regény, mint minden jelentékeny mű, talányos. Sok minden kiolvasható belőle, még több belemagyarázható. Novák tanár úrtól megszökik a lánya, sértett tanítványai megverik. Eszményei csődjét, élete kudarcát öngyilkossággal zárja le. Ennél a váznál azonban sok fontosabb dolgot csodálhatunk benne. A lélek és környezetrajz pompás részletgazdagságától a nagyvonalú világképig. A tűrő érdem megalázásától a világ folyamatos eldurvulásáig sokféle erkölcsi és társadalmi jelenség rajzát vehetjük észre benne. A tehetetlen, erőtlen humanizmusra támadó mindenféle jellegzetesen huszadik századi lelki és fizikai erőszak is eszünkbe juthat, hangsúlyozhatjuk a regényben is felbukkanó sajtóhadjáratot, de vizionálhatunk hozzá nyomatéknak verőlegényeket, terrorista különítményeket is.

Vidovszky György rendezésében valamiféle általános pedagógiai szempont, az örök nemzedéki meg nem értés szelleme kísért – még legkevésbé a szellemidézések alkalmával. A hol szürrealisztikusan, látomássorozatként, hol szimbolikus képekben színpadra tett történet a végén kezdődik, a tanár öngyilkosságával, aki ezután végig a fején a lőtt seb nyomával vesz részt a megidézett emlékfolyamban. A felbukkanó életfoszlányok nem idő-, hanem dramaturgiai rendben, illetve rendetlenségben követik egymást, olykor össze is montírozódnak, többnyire didaktikusan nyilvánvaló összefüggéseket jelezve. Gadus Erika jelmezei kerülik az erős, jellegzetes időhöz kötést, díszlete a múltban, talán a múltjából élő tanár világát jelzik, a közelebbről meg nem határozott játéktér falait régi osztályfényképek borítják. A színészi játék stílusban és minőségben egyaránt változatos. A főszerepben Egyed Attila pontosan, erősen hozza a rendezői üzenetet, a bámuló tekintetéből sugárzó tanácstalanság egyszerre taszít és követel együttérzést. Ivaskovics Viktor a tanári erőszak habzó szájú hívét halványabban jeleníti meg. Császár Réka Novák Antal hálátlan lányát okos léhasággal, érett felszínességgel, jól konzervált és taktikusan használt gyermeki bájjal ruházza fel, Koloszár András kisfi úarcán most is bonyolult érzelmeket tud átvonultatni, Dér Zsolt a sértett ostobaságot meggyőzően hozza tudomásunkra.

Az erőteljes képi fogalmazás feledteti a kevésbé érdekes vagy éppen érdektelen, közhelyes alakításokat, igaz, a regény gazdagságát is. Aligha feledhetők az érettségi szorítását jelképező hurkok. A vizsgázók kötéllel a nyakukon vetik magukat a mélybe, úgy mondják el feleleteiket. Kicsit túlságosan is világos beszéd a diáklélek mélyéről.

Az örök nemzedéki meg nem értés szelleme kísért