„Ménes Attila ezzel a könyvével bebizonyította, hogy nemzedékének legjobbjai közé tartozik” – olvashatjuk a fülszövegben, és nincs okunk kételkedni benne. Ebben a mondatban azonban mintha ott lenne az is, hogy a bizonyítás korántsem rövid idő alatt zajlott le. Egészen pontosan (a mostanival együtt) hat kötet és tizennyolc év kellett hozzá. Ménes Attila nem kezdő: ahhoz a gene rá ció hoz tartozik, amelyhez, mondjuk, Szijj Ferenc, Solymosi Bálint, Darvasi László, Kőrösi Zoltán, Podmaniczky Szilárd vagy Háy János. Nemcsak életkorilag, hanem a tekintetben is, hogy velük nagyjából egy időben indult. Írói pályájának elején kétévente jelentetett meg novellásköteteket, ezt 1996-tól hosszabb szünet követte, hogy aztán nyolc esztendő hallgatás után egy újabb novellagyűjteménnyel (A négy rántott hús, 2004) és egy regénnyel (Egy délután Noémivel, 2007) térjen vissza. Megkockáztatom, különösebb kritikai és olvasói visszhangot ez a legutóbbi két könyve se keltett.

Fontosnak tartottam a fentieket fölvázolni, ugyanis meggyőződésem, hogy Ménes Attila olyan regényt írt, amely fordulópontot jelenthet mind megítélésé ben, mind fogadtatásában, s amely kapcsán könnyen elképzelhető, hogy korábbi munkái most fogják megkapni az eddig többé-kevésbé elmaradt figyelmet. A Hidegdauer nemcsak látleletet ad a Kádár-korszak derekáról, hanem távolságtartó, rideg beszédmódjával és mégis metszően pontos hangvételével döbbenetes erővel idézi meg az 1970-es évtized nyomasztó és kilátástalanul mozdulatlan miliőjét.

A város, ahol a történet játszódik, Ménes Attila szülőhelyét ismerve akár Debrecen is lehet – további erre utaló jel az egyik utcanév, amely az író harmadik nonetek, 1996) ugyancsak hangsúlyosan szerepelt. Már túl vagyunk a rendszer fényken: a színek kifakultak, a viták elcsöndesedtek, az ország méla unalomba kocsonyásodott. Egy megjegyzésből kiderül, hogy Latinovits még él, tehát valamikor 1976 nyara előtt járunk, s noha az előbb a történet lehetséges helyszínét emlegettük, valójában ebben a kilátástalan szürkeségben „sokáig nem történt semmi különös, talán túl sokáig”. Ám ez nem a várakozás mozdulatlansága, hanem a reménytelenségé.

Amikor elolvastam a kötet végén lévő köszönetnyilvánítást a fodrászati kérdésekben való felvilágosításért, bevallom, azt hittem, hogy a regényben hangsúlyosan szerepelni fog ez a téma. De nem – a címbéli hidegdauer a korszak divatos hajviseletén túl arra a mesterséges fixációra utal, amely egyaránt jellemezte az akkori hétköznapokat és ünnepeket, és amelynek következményeként a hullámok is vég nélkül egymásba csavarodva folyton ugyanoda tértek vissza. A kamaszodó Juli az anyjával, Magdival él együtt egy szűk lakótelepi lakásban. Udvarlók, eljegyzések, szakítások, áramszünetek, öngyilkossági kísérletek, osztálykirándulások és tévésorozatok követik egymást, mégis, „nem történt semmi – mondja a viszszatérő fordulat –; Juli úgy érezte, megállt az idő, ez van mindig, nem történik semmi”. A televízióban keletnémet vetélkedőket sugároznak, a nagymama pedig folyton az „előző” világról nosztalgiázik, hogy aztán a szelíd jehovista asszonynyal versengve szidalmazza a mai fiatalokat. Közben tudják, hogy nincs mitől tartaniuk, hiszen az élet ugyanazon a változatlan keréknyomon halad (azaz nem halad) tovább, és különben is, „ebben az országban mindig elfogják a bűnözőket”.

A felszín alatt a maga réveteg és bizonytalan módján mindenki tiltakozik: Magdi szerelmi kapcsolatokba bonyolódik, Juli csavarog, az osztálytársai egymást heccelik és rockkoncertekre járnak. Ezek időnként olyan képzetet keltenek, „mintha felgyorsultak volna az események, szinte letaposták egymás sarkát” – jelenti ki a regény vége felé az egyes szám harmadik személyű, mindvégig szenvtelen hangú elbeszélő, ám ez csupán látszat és irónia, az események valójában továbbra is ugyanazokat a köröket futják. Tiltakozni lehet ugyan, csak éppen minden reménytelen. Még a szerelem is, hiszen Magdi folyton rossz lóra tesz, Juli választottjának apja (a diktatúra elől Magyarországra menekült görög forradalmár) pedig a büntetés-végrehajtásnál dolgozik, úgyhogy bármikor az ország másik felére vezényelhetik. Ily módon egy párkapcsolat is legföljebb ideiglenesen jelenthet némi kiutat a monoton szürkeségből.

Ménes Attila mesteri kézzel jeleníti meg a pangást: szereplői hiteles, hús-vér figurák, nyelvezete a korszak puritán, egyszólamú tónusát idézi, és a látszólag sehová nem tartó események részletekbe menően gazdag ábrázolásával mindvégig képes az érdeklődést fenntartani. A szövegre viszont talán ráfért volna még egy korrektúraforduló.