Az erdélyi irodalom magyarországi szervességének története van. A ’89-es fordulatot megelőző évtizedekben azok a könyvek nyertek el kitüntetett érdeklődést, amelyek elsősorban az ún. nemzeti sorskérdéseket emelték ki. Az Erdélyről való gondolkodás egyik jelentős alternatíváját a köztudatban nem véletlenül Sütő András képviseleti perspektívájú szövegei jelenítették meg, amelyekben a kulturális és topográfiai egység a magyarság történetének egyik, ha nem a legfontosabb mítoszaként, a nemzet utolsó, végigmondható elbeszéléseként kapott formát. Ez az érzékenység az élet helyett a túlélést örökíti meg, és hősökről sző legendát a tragédia panteonjában. A narratíva egyszerre és ellentmondásosan foglalta magába a szocialista nemzetköziség elméletének és gyakorlatának képtelenségét, valamint a közösségfogalom romantikus reményeket tápláló esélyét. Nem kétséges az sem, hogy ez a szemlélet a mai napig hatóan komoly túlélési tartalékokkal bír. Kántor Lajos Csikikönyve, másképpen: Csiki László Kántorkönyve, Bodor Ádám A börtön szaga című interjúregényéhez hasonlóan, épp ezt a szövegkörnyezetet korrigálja, írja át és felül, mialatt egy pillanatra sem feledkezik meg annak történelmi okairól.

A kötet formája nem feltétlenül a levelezés, hanem főleg az eszmecsere, vagy: egy szerteágazó, jóllehet egy ponton gra Erdély, metaforikusan pedig Kalotaszentkirálynál egy zentelki malom, amely egykor Csiki László tulajdona volt, és amelyet magyarországi emigrációját követően Kántor Lajosra bízott és hagyott örökül. És a malom „körül” egy közösség, az erdélyi világ nem csak értelmiségi hétköznapjai a hatvanas évek végétől napjainkig, illetve Csiki fájdalmasan hirtelen haláláig. Egy vidék, ahol, miután az irgalmatlan hóesés nyomán egy ízben szabadulni a tél fogságából nem lehetett „(egy) reggel egymásra borított tányérok között hurkát, kolbászt találtunk a hólepte küszöbön. Nem tudtuk, kinek kellene megköszönni. (…) Ma azt mondom, nemcsak rajtunk segítettek a szentkirályi emberek, hanem önmagukon is: hogy emberek maradhassanak”, írja Csiki visszaemlékezve 2000-ből. És ír még sok hasonló mondatot és történetet barátjának, aki „viszonzásképpen” végigkíséri Csiki útját a Korunk szerkesztőségéből élete végéig. De nemcsak efféle finomtollú akvarellek sorakoznak, hanem épp e dolgozat bevezető taktusaiban jelzett refl exiók, ilyenek például: „Bevallom, én úgy érzem néha, veszítettünk is valamit, miközben a nyelv levetette népviseletét – de nyertünk talán hajlékonyságban, természetességben; a hitelességben, a szabadságban éppenséggel.” Vagy: „Egyik – de csakis egyik – eleme sorsunknak a helyzetünk, de nem a jellemvonásunk. Ne tegyük azzá, ha rajtunk múlik, és akkor sem, ha másokon.”

A Barátom a malomban néha talán feszesebb szerkesztést kívánó „szöveggyűjtemény”: már azért is számot tarthat az érdeklődésre, mert két egymásra figyelő íróember megannyi kortársa megelevenítésével (Bodor Ádámtól Bretter Györgyig és Tamás Gáspár Miklóstól Balla Zsófiáig, Páskándiig és tovább) erdélyi szellemtörténetük számtalan állomásán időz el. Olyképpen, hogy míg a diktatúra eresztékei alig engednek, ők képesek érzékeltetni azokat a mindennapokat, amelyeken úrrá lettek iróniával, gondolattal, leleményességgel, hittel.

Otto Pöggeler német filozófus egy alkalommal megjegyezte: a kor és a rendszer sosem azonos. Nos, Kántor és Csiki négykezese voltaképp ezt is igazolja. És Erdélynek arra a protestáns-szabadelvű hagyományára vet élénk fényt, amelynek ébren tartásáért egy összetartó, minden fenyegetettség ellenére saját kultúráját megérteni és újradefiniálni akaró társaság szavatolt.