Amerikát járva gyakran játszunk el a gondolattal, ha mondjuk az ohiói Columbusba vagy a delaware-i Wilmingtonba visz az utunk: vajon mennyi idő alatt találunk a belvárosban olyan megkülönböztető jegyet, amely egyértelműen megmondja, hogy nem éppen a másik településen vagyunk. Sokszor elképesztően egyformák ezek a belvárosok. Így könnyű megérteni az amerikaiakat (ne feledjük, legtöbbjük New Yorkot is csak turistaként látta, vagy még úgy sem!), hogy még csak nem is túloznak, amikor azt mondják: életre szóló, lenyűgöző élményt szerzett nekik Párizs, Velence, Prága, Bécs vagy éppen Budapest.

Az Upper West Side házait egy szuszra védte le a város

Fiatal ország ez: ha egy pillantást vetünk arra, mi került fel a világörökségi listára mondjuk Olaszországból és az Egyesült Államokból, akkor azt látjuk, az előbbiből döntő többségben emberi kéz alkotta remekek jutottak a legvédettebbek közé, az óceánnak ezen az oldalán viszont főleg maga a természet. A kivételek közé tartozik a philadelphiai Függetlenségi Csarnok vagy a New York-i Szabadság-szobor.

Annyira azonban nem fiatal Amerika, hogy ne volna műemlékvédelme. Nagyon is van, persze a helyi léptékhez igazodva: New Yorkban például úgy határoztak, harmincévesnek kell lennie egy háznak, hogy elég réginek minősüljön a hatósági védelemhez. Már a XIX. század közepén a köz szárnyai alá vették azt az akkor százéves newburghi épületet, amelyet George Washington a függetlenségi háborúban főhadiszállásaként használt.

Az igazi lökést azonban az adta meg az amerikai műemlékvédelemnek, amikor a világvárost nemcsak fizikailag, de lelkileg is megrázta a Penn Station lerombolása; kellett ugyanis a hely az azóta legalább olyan híressé lett Madison Square Gardennek. Nagyjából ugyanakkor, a hatvanas évek közepén történt ez, amikor a metróépítés miatt Budapesten is felrobbantották a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületét. New York nyomban eszmélt, törvénykezett, és Robert Wagner polgármester 1965-ben létrehozta a metropolis ma is működő műemlékvédelmi bizottságát. Ez – fennállásának 45 éve alatt – csaknem 30 ezer épületre tűzte ki a „stoptáblát”; volt, hogy pár órán belül kétezerre a Central Parktól nyugatra elterülő Upper West Side-on. Ennél csak a Manhattan déli részén található bohém művész- és diáknegyed, a Greenwich Village volt védettebb, 2300 épületettel. A történelmivé nyilvánított negyedekben engedélyköteles a bontás és az átalakítás is.

A The New York Times a bizottság létrehozásának 25. évfordulóján számolhatott be arról, hogy a nem éppen visszafogottságukról ismert ingatlanfejlesztők is belátták a műemlékvédelem hasznát. Indulásakor még úgy vélték, a szabályozás súlyosan hátráltatja majd a modern város terjeszkedését és fejlődését. De 1990-benWarrenWechsler, a többezres tagságú ingatlanfejlesztési tanács illetékese – panaszkodva ugyan a törvénnyel való visszaélésekre és a fejlesztési kérelmek lassú elbírálására – úgy vélte: „Ma ezt már egyáltalán nem így gondoljuk. Az ingatlanok értéke számos esetben nőtt, mert több figyelem jutott az építészeti értékükre”. Az Amerikát ismerőket nem lepheti meg, hogy itt mindent professzionalizálnak, és amit csak lehet, jogi síkra terelnek. Számos egyetem és főiskola követte a Columbia 1964-es példáját, és képez kifejezetten műemlékvédelmi szakembereket. Az utóbbiak pedig olykor a Legfelsőbb Bíróságig menően kísérhetnek ügyeket: például a másik nagy New York-i pályaudvar, a Grand Central – a Penn Station mintájára – tervezett átalakításáét. Az önkormányzatok és az egyes szövetségi államok mellett a Nemzeti Parkszolgálaton keresztül – az örökségvédelmi ügyekben is illetékes – szövetségi belügyminisztérium is segítséget ad, ha valaki például saját házát, utcáját, negyedét akarja védetté nyilváníttatni.

A nemzeti örökségvédelmi hálózat pedig mintegy harminc különösen védett ingatlanra terjed ki. Közülük a legismertebbek közé tartozik egykori elnökök, Abraham Lincoln nyári laka, illetveWoodrow Wilson otthona.