– Apám mondta viccesen: tiltani kell, akkor biztos működni fog. Akkor tutira hozzányúl a gyerek az ősi hangszerekhez – idézi a kezdeteket Eredics Áron. – Ötévesen vette nekem az első, azóta is féltve őrzött tamburám, feltette a szekrény tetejére, mondta, a tiéd, de időnként levesszük és pengetgetünk rajta. Ezek az alkalmak valóban különlegesek, mondhatni, ünnepiek lettek. Később a Vujicsics-próbák után előszeretettel hagyták a szobában szanaszét a hangszereket, mi meg előszeretettel nyúltunk hozzájuk és keresgéltük rajtuk a hangokat. Minket is meglepett, milyen könnyedén és gyorsan belemelegedtünk.

A gimnáziumban kezdődött, tánc helyett

Innen tehát az indíttatás. De bármennyire sorsszerűnek tűnhetett, a Söndörgő 1995-ös alapítását mégis fura kényszer szülte: a legidősebb testvér, Eredics Dávid semmiképp sem akart táncolni az aktuális gimnáziumi ünnepségen. Ezért Buzás Attila barátjával kitalálta, inkább zenélnek. Beszerveztek néhány kalandvágyó osztálytársat, plusz az akkor mindössze tizenkét éves Áront, két kézzel merítettek a Vujicsics-repertoárból, feltüzelték a népet, aztán a koncertet követően együtt maradtak. Ahogy komolyodott a szándék, úgy morzsolódott/cserélődött a társaság, s amikor 2000-ben az egykor hirtelen felindulásból Söndörgőre keresztelt zenekar megnyerte a Magyar Rádió népzenei versenyét, az eredeti felállásból egyedül a két Eredics fi ú és Buzás Attila maradt hírmondónak. A díj szerencséjükre pénzzel járt, amiből futotta a bemutatkozó nagylemezre.

Ezt követően csatlakozott hozzájuk a harmadik Eredics fiú, Benjámin, később a negyedik, Salamon is felcseperedett. S vele igazi őstehetség, jolly joker került a csapatba: bármilyen hangszert vett a kezébe, rögvest játszott rajta. Vele lett teljes az a kvintett, amely azóta nemcsak felnőtt a Vujicsics mellé, de talán a legkelendőbb hazai délszláv zenekar lett.

Eleinte persze ők is javarészt apáik Vujicsics Tihamér gyűjtésére támaszkodó repertoárjából merítettek. Idővel azonban egyre tudatosabban keresték máshol a forrásokat. Így jutottak el Ferus Mustafovhoz, a délszláv népzene egyik karizmatikus egyéniségéhez, utaztak le hozzá Szkopjéba, lestek tőle dallamokat, technikai megoldásokat. Legutóbbi albumukon (Lost Music Of The Balkans) pedig a Mohácson élő tamburaművész, Versendi Kovács József által megőrzött hagyományból igyekeztek kinyerni azt, amiről úgy gondolták, érdemes rögzíteni, hogy mások is hallhassák. Ez a lemez kétségkívül mérföldkő a Söndörgő pályáján: szándékában, hangvételében egyaránt elválik az eddigi korongoktól. A fi úk ezúttal nem mások dalait ültették át a maguk nyelvezetére, hanem az ősi dallamokba, zenei fordulatokba merészen belenyúlva, azokat átgyúrva lényegében saját kompozíciókat hoztak létre. Színpadképes, mai fül számára emészthető számokat. Mondhatnánk, megújítva megőrizve, korszerűvé téve, de a lényeget, a szellemiséget átörökítve. Mintegy demonstrálva, hogy az egykor ügyesen, tetszetősen játszó tinédzserek időközben beértek, felnőttek, maguk is komolyan veendő alkotók lettek. Kivétel nélkül.

Ma este régi álmuk válik valóra: a Fonóban havi rendszerességgel klubot indítanak. Hisz bármennyire felemelő és megtisztelő a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán megmutatni tudásukat, e zene élettere mégiscsak az intimebb közeg.