Mikor jut el az első magyar garázszenekar a világhírig?
– Nemzetközi minőségű produkciót kell létrehozni, ez az első lépés – mondja Kanada Káosz, a The Qualitons zenekar producere, mikor arról kérdezem, mi a legfontosabb tényező ahhoz, hogy egy banda külföldön is népszerű legyen. A régi funk-soul-beat zenéket játszó együttes mindenese úgy véli, ma már kevés, ami nekik pár évvel ezelőtt még elég volt. Az induláskor a MySpace-en jelölgették be a szóba jöhető nemzetközi kiadókat, vagyis azokat, amelyek a szcénán belül mozgolódó zenekarok anyagait gondozzák. Küldözgették a demókat, és egyszer csak érdeklődők is lettek. Először kislemez-, majd válogatás-, végül albumajánlat jött a Tramp Recordstól, de szerepeltek két japán válogatáson is, és a világ minden táján játsszák őket a rádióadók, jó pár nemzetközi oldalon pedig az év dalai-lemezei között említik a dolgaikat. A visszhang tehát jó.
Káosz szerint most az a fő lehetőségük, hogy középáron kínáljanak európai turnét, a koncertállomásokon pedig lemezeket és merchandise cuccokat áruljanak – mert hiába a nemzetközi kiadó, egy-egy eladott lemez után a több áttétel miatt nagyon kevés pénzt kapnak. – Egy ilyen zenekarnak is kell pár év kifutás, újabb dalok írása, kis koncertek, esetleg videoklipek, néhány partisláger – ezután feljebb léphetünk a tarifánkat illetően is – mondja. A célok eléréséhez igen tudatos munka kell. A zenekartagok álmai után rohanni: kevés. A produceri szemlélet azonban sokat segíthet. Közös nevezőre kell hozni a reményeket és a realitást. Jó tanács: először azt kell kideríteni, mire képes igazán egy banda. Ha valaki tényleg egzotikus és színvonalas produkciót tesz le az asztalra, érdemes a külföldi megjelenés fórumait keresgélni. Ha mindez megvan, még az sem garancia a sikerre. Meg kell találni például a legjobb kiadót, terjesztőt, a legjobb háttérembereket, szervezőket, booking ügynökségeket, akik valóban segíteni tudnak.
– Ez sokszor nehéz – véli a The Qualitons producere –, de szerintem a tehetséges, értékes, színvonalas zenék előbb vagy utóbb eljutnak a megfelelő helyekre.
Vörös András, a külföldön is több száz koncertet lejátszott Superbutt zenekar tagja, maga is szervező és promóter, az alázatban és az önszerveződésben látja a magyar zenekarok lehetséges kitörési pontjait. A zenészeknek is lehetőséget biztosító online közösségi terekben viszonylag könnyen talál az ember mindenféle európai pici klubokat, kocsmákat, koncerthelyszíneket. Ötszáz e-mailből ötre jó eséllyel érkezik valamiféle válasz, néhány koncert mindenképpen összehozható. Ezután jöhet a következő lépés: minden országban meg kell találni a helyi szervező, „megfejtő” embereket, akik egészen pontosan tudják, mi a dörgés, az adott zenekarnak melyik lokális vagy regionális fesztiválon lehet keresnivalója. Komolyabb szintre már szinte kizárólag remek kapcsolatokkal lehet kerülni. Ha a helyi, többnyire a lelkesedés és a jó ízlés hajtotta szervezők megvannak, meg kell találni azt az embert, aki magasabbra emelhet: ez viszont már csakis profi, profi talapú szinten működhet. A professzionális menedzsmentnek meg kell magyarázni, miért éri meg nekik egy magyar bandával foglalkozni egyáltalán. A „foglalkozz velünk, mert nagyon jók vagyunk” típusú levelek helyett tanácsosabb inkább úgy fogalmazni: „van mondjuk ötszáz eurónk, szeretnénk elkölteni, és olyan valakit keresünk, aki ennyiből csinálna nekünk promóciót a ti országotokban”. A kisebb ügynökségek erre már biztosan ráharapnak. Előbb-utóbb talán a nagyobbak is. Ha valaki a pénzért dolgozik, nem csak szívjóságból vagy lelkesedésből, biztosan megtesz mindent azért, hogy a lehetőségeihez képest befuttassa a zenekart.
Persze kérdés: mit is jelent a befutás? Egy meghatározott gázsiszintet? Hírnevet? Hogy valakiből egy Metallica, Red Hot Chili Peppers vagy éppen Lady Gaga legyen, gyakorlatilag csak akkor van esély, ha az ember nagyon beágyazott a poppiac központjában, vagyis az Egyesült Államokban. És még akkor sem több, mint egy az egymillióhoz. – Hogy egy rétegműfajban nemzetközi sikereket érjen el egy zenekar, arra persze van esély – így Vörös. Minél „rétegebb” a műfaj, annál nagyobb ez a sansz, és minél szélesebb közönséghez szól, annál kisebb. A hardcorenak vagy a black metálnak nagyon jól kialakult szubkultúrája van, a zsáner rajongói pontosan tudják, mi történik a jelentős zenekarok háza táján, legyenek azok finnek, észtek vagy épp magyarok. Ami egyszer bekerül egy ilyen szubkultúra vérkeringésébe, annak nagyon hamar híre megy. Európai sikereket tehát el lehet érni minőségi rétegzenével. Példaként az Ektomorfot hozza fel: a magyar banda nevét minden euró pai metálrajongó ismeri.
S vajon mi a helyzet a nemzetközi szakvásárokkal, bemutatkozó fesztiválokkal? Vörös úgy véli, ezeknek inkább a szakma, a háttérmunka szempontjából lehet hozadéka: a Popkomm, a Midem vagy épp az Eurosonic nagyon fontos találkozási felület az ügynökök, a kiadók, a menedzsmentek és a reklámügynökségek számára. Egy-egy ilyen fesztiválon nem lemezeket érdemes osztogatni, inkább a kapcsolatépítés az elsőrendű cél. Komoly sikert várni egy-egy ilyen seregszemlétől: hiú ábránd.
Az idei Eurosonicon az EZ Basic indie-pop zenekar képviseli hazánkat. Szarvas Árpád, a banda énekes-gitárosa úgy látja, remek bemutatkozási lehetőség ez, hiszen Európa egyik legnagyobb „showcase” fesztiváljáról van szó. De illúzióik nekik sincsenek. Úgy gondolják, az EZ Basicnek, mint progresszív zenét játszó zenekarnak ebben a közegben igenis lenne lehetősége arra, hogy viszonylagos nemzetközi ismertségre tegyen szert, de ehhez kellene egy olyan apparátus az együttes mögé, amely eddig sajnos nem épült ki, és szerinte ez a magyar együttesek zömére ugyancsak igaz. A könnyűzenei infrastruktúra zegzugaiba ugyan nem látnak bele Szarvasék, de már a felszín alapján is azt gondolják, amit magáról a könnyűzenéről is: ráférne egy jó nagy átalakítás. Hiányolják még az épkézláb menedzsmenteket, a produkciós irodákat, és szerintük a koncertszervezésben is van még nagyon sok fejlődnivaló. Nagyon fontos: nem az állami pénzt várják epedve.
Vörös András szerint sem költségvetési forrásokból lehet nagy egy zenekar külföldön. Hanem csakis üzleti alapokon.
– Ezzel viszont az a baj, hogy amíg nincs meg az első fecske, aki megcsinálja magát nemzetközi szinten, és hozzá még nagyon sokat is tud vele keresni, addig a többiek, hazai menedzserek, szervezők is azt kérdik maguktól: miért szenvedjek én azzal, hogy megpróbáljak eladni egy zenekart százszor annyi energiabefektetéssel és szinte kilátástalanul? Ha majd lesz valaki, akinél minden körülmény adott a tényleges világhírhez, olyan példával szolgálhat, amelyet érdemes követni – mondja. Hozzáteszi: ez előbb vagy utóbb természetes úton is bekövetkezik majd. De hogy öt vagy ötven év múlva, azt ma nagyon nehéz megmondani.
