Hogy Tajvan kortárs képművészetét úgyszólván csak videó és elektronika képviseli, nem meglepő. Ehhez az arányhoz negyven éve szoktatnak a nagy nemzetközi kiállítások Európában is, és ne feledjük, elektronikai nagyhatalommal ismerkedünk. Ez utóbbi a mindig tökéletes, lélegzetet elállító technikából végig látszik, engem azonban most a statárium nyolcvanhetes megszüntetése döbbentett meg igazán. Mint minden felületes európai, eddig nem tudtam, vagy ha tudtam, elfelejtettem közismert történelmi tényeket, amelyekre az ilyen országbemutatkozások járulékosan felhívják a figyelmet, köztük azt, hogy a Kínai Köztársaságban csak 1987-ben szűnt meg a statárium. S hogy nincs félreértés, abban az egyik vendégkurátor bevezetője erősít meg, említve egy tajvani művészt, aki hetvennégyben „Amerikába szökött”, és akit ezután – ez ismerős – otthon a továbbiakban elhallgattak.

Mindezt számunkra eltakarta a technikai tökély képe, az irigyelt kistigris-státus és a nagyobbik Kínával szembeni gyanakvás. Tajvan az Asus laptopunkat jelentette, amely tökéletes volt, funkcionális és esztétikus, de ne tipródjék a majdani látogató, mert a kiállítás ezen a képzeten nem változtat. Egy művész jégkásából hóembert épít a szubtrópusi szigeten, és láthatjuk, miként reagálnak olvadására felnőttek és gyerekek, egy anya hancúroz négy-öt éves kisfiával két képernyőn, a kimerülésig és az erotika határáig, Yang Mao-Lin a csodaországos Alice-t és az Óz-beli Dorothyt komponálja hagyományos nyomatok rendszerébe. Ám ezekben a művekben még köznapian megfogható líra, némi szatíra és – láttuk – testiség lapul, ellentétben felsorolhatatlanul sok tökéletes képsorral, amely a fotó és a mozgókép konkrétságával akonkrét, szofisztikált érzéseket és elvont gondolatokat jelenít meg; mindent, ami eltávolít Tajvan és a világ valóságától. Kelet- és kelet-közép-európai észjárásunk, nem nyolcvanhétre, de nem is statáriumra emlékező gondolkodásunk számára kérdés, valóban ilyen ezoterikusan valóságtávoli-e a mai tajvani művészet. A kérdés most nem megválaszolható, épp ezért a jezsuita porcelánt sok műbarátnak eszébe juttatja. Arról a tizennyolcadik századi tárgytípusról van szó, amelyet Kínában exportra termeltek, és amelynek a motívumait – innen az elnevezés – hittérítők szállították a birodalomba. A jezsuita porcelánt keresztrefeszítés-, mennybemenetel- és egyéb Kína-idegen jelenetek díszítik, a tálakat, kancsókat csak fekete mintával látták el, ellentétben a kínaiaknak készült színes porcelánnal, ám a jelenetek szereplői óhatatlanul vágott szeműek, és a motívumok sajátosan orientális ízűek. Kicsit kínaiak, de minden egyébben igazodnak a megrendelőhöz.

A két budapesti kiállítás szintén bilaterális produkció, mindkét bemutatónak magyar kurátora (válogatója) és tajvani társkurátora van, következésképp végképp nem tudható, hogy az analógia mire vagy kire érvényes. Nem tudható, hogy reálise az itt látható arány az olyan brutálisan kritikus művek hátrányára, mint az ostoba jenki dölyföt bemutató A kínai–amerikai barátság portréja, vagy mint a pőre installációval korra és társadalomra célzó Az ács és kertje. Esetleg az amerikai múzeumjegyekből készült, végül is sajátosan finom papírdomborművek vagy a lírát szociográfiával vegyítő felhő-Látogató, amelyek a kötelező naprakészséget egyedi értékekkel hitelesítik.

Bizonyos csak az, amire a katalógus vendégszerzői is kitérnek, és ami nagy nemzetközi bemutatkozásoknak mindenkori velejárója. A meditáció a peremországokból érkező tökéletes nemzetköziség, hibátlan globalitás és kikezdhetetlen perfekció felett. A tajvani tanulmányok a sajátjukat, a küldőt peremországnak tekintik. És a fogadót udvariasan nem minősítik.

Hogy Tajvan kortárs képzőművészetét úgyszólván csak videó és elektronika képviseli, nem meglepő