Tényleg van mire irigykednünk, még akkor is, ha közben megváltozott minden, a bécsi opera ma nem útlevél-, legfeljebb pénzkérdés, Holender 19 évének 93 bemutatójából minden operabarát láthatott valamit élőben, tévében, valahogy. Holender a mi ügyünk, nem csak azért, mert az opera nemzetközi, és nem csak azért, mert Bécs közel van. Valamikor, a kezdet kezdetén reménykedtünk, hogy az új intendáns figyelme talán fokozottabban irányul Kelet-Európára és ránk is. Csak egy kicsit tévedtünk, Kelet-Európa valóban benyomult Bécsbe, a ház legnagyobb csillaga ma az orosz Anna Netrebko, de a gálán föllépett a gyengécske albán tenor, Saimir Pirgu, a csodálatos litván Violeta Urmana, aki Holender ideje alatt váltott mezzóból drámai szopránná, és látni Bécsben nagyszerű lengyel és román énekeseket. A magyarokat a már kint született Erőd Adrián és a székely Németi Gergely képviselte és képviseli.

Mielőtt nagyon megbántódnánk: nem nagyon jut eszembe olyan fiatal énekes, akinek feltétlenül főszerepet kellett volna énekelnie Bécsben a Holender-időkben. Aki eszembe jut, az mindössze Sümegi Eszter, de ő énekelt is.

Ha tovább nézzük a lenyűgöző méretű búcsúztató gálát, kiderül, hogy a gazdag rokonnak sem egyszerű az élete. Igaz, eljött szinte mindenki, aki számít, Hampson és Furlanetto, de ők nálunk is jártak, Mehta és Domingo, az utóbbi kettős szerepben, énekesként és karmesterként, de nincs őrületes sztárparádé. Nyilván ez a Holenderkor egyik üzenete, megváltozott az operajátszás, fontosabb az együttes, mint a sztár, fájhat a szívünk, akkor is egyre kevesebb olyan énekes van, akit érdemes megvárni a művészbejárónál. Azért akadnak, és a DVD-n egymás mellé is került a két szoprán, Anna Netrebko és Natalie Dessay. Kicsit reménykedtem, hogy most is egyértelmű lesz, mennyivel nagyobb művész az utóbbi, de Netrebko parádésan hozta a Manon-áriát (mellesleg a bécsi közönség kétszer is beletapsolt), Dessay viszont egy ideig olyan, mint a bús nő, aki elveszett melltartóját siratja, csak az áriája második részénél talál magára. Technikai szempontból pedig mindkettőjük fölé emelkedik Diana Damrau, aki nagyon pontosan tudta, mit is akar Az alvajáró áriájával, és még kockáztatni is mert.

Végignézve a búcsúztató előadást, az derül ki, hogy Ioan Holender elvégezte a szükségeset, megújította az énekes gárdát, erős egyéniségek helyett csöndes szakemberekkel pótolta a karmestereket, meghívott merész rendezőket, de nagyon józan újító. Talán nem is újító. Bécsben még mindig a hang az első szempont, itt senki nem hüledezik a tenor Johan Bothán, aki ránézésre olyan, mint a szakállas nő a cirkuszban, Deborah Polaski a valószerűtlen selyemruhájában még nyugodtan játszhatja a megelevenedett Klimt-portrét,Barbara Frittoli és Angelika Kirschlager pedig olyan szemkápráztatóan csúf és előnytelen ruhában illegeti magát, hogy nem kevés absztrakciós készségre van szükség ahhoz, hogy kívánatos nápolyi hajadonoknak nézzük őket. Miközben a Metropolitan mozikban mutatja magát világszerte, és a honlapján kínálja meghallgatásra vagy megnézésre a régi előadásait, Bécs még ott tart, hogy az operabálon jól kell tudni balra keringőzni. Állami intézmény, megengedheti magának a lassúságot és a kísérletezést, inkább az az érdekes, hogy mindezt párhuzamosan teszi.

De ez már nem a mi gondunk. Nekünk itt a gála, egy korszak vége, egy másik kezdete. Nálunk is épp ez történik, csak itt nem rendeznek gálát Vass Lajos tiszteletére. Talán vigasztalja, ha gyorsan megsejtem a jövőt: az utódját sem Plácido Domingo fogja búcsúztatni.