Belső potméterek
A nő pedig, akit a nő elvenne, Elsa Valle, a nagyszerű, tüzes, nagyszerűen tüzes kubai énekesnő, akiből úgy árad a forróság valóban, mint egy csúcsra járatott hősugárzóból. Egészen betölti a rendelkezésre álló teret. Ehhez persze nem árt, ha olyan zenészek pakolják alá a zenét, mint a már említett Winand, aki vokalistaként is funkcionál, na meg Szakcsi Lakatos Béla és Csepregi Gyula.
Amikor megérkezünk, a koncertterem szintjén konkrét telt ház uralkodik, már a kinti pulthoz is nehéz odaférkőzni, hát még a hang közelébe, minden ülő- és állóhely foglalt, csak helycserék sorozatával jutunk be mégis. Amikor végre sikerül, kirobbantani sem lehetne, tartjuk a pozíciónkat. Az csak egy dolog, hogy a koncert ingyenes. Nem feltételezzük, hogy csupán ezért viselkedünk boldog heringekként a dobozban. Meg nem is a kilátásba helyezett hatalmas születésnapi torta miatt (marcipán tetejű sacher), és a majdani tombolahúzás sem okvetlenül az a kimondott mágnes. Mondjuk, a 77, 91, 93, 94 viszonylag nyerő számnak számít, és BMC-kiadványokkal a zsebben hazatérni sem éppen kellemetlen. Mégis, mégsem: azért örülünk nagyon, mert ebben a felállásban először láthatjuk ezeket a muzsikusokat.
Nem látszik, hogy nincsenek összeszokva, érzik, amit érezni kell, a közönség meg hálás. Csendben tűri a szaunát. Mikor végre észbe kap valaki, és kinyitja az egyik ablakot, azért vágni lehet a felé áramló hálát. Nyilván nemcsak a meleg miatt, de több etapban nyomják a forróságot a hallgatókra, Elsa Valle még meg is énekelteti őket, a szája fülig ér, a hangja meg a szívekig. Később, a koncert után nagyon örül, hogy a közönség vevő volt az interaktivitásra, a közvetlen kapcsolatra. Miközben odafenn egymást váltják a jambandák, nyomja Szakcsi Lakatos Róbert, Orbán György, Mohay András, Bolla Gábor, Tony Snétberger, Oláh Tzumo Árpád, Barcza Horváth József, Emilio, Aved János meg a többiek, Elsa Valle az öltözőben elmondja: azt tapasztalja, hogy a magyarok mintha távolságtartóak volnának a zenészekkel, pedig hát baromira nincs mitől félni. Ő például kifejezetten örül, ha koncert után megkeresik. Az inspiráció egy része ugyanis tagadhatatlanul a színpadon túlról, ha úgy tetszik: „lentről” jön.
Inspiration from above – Music from Norway. Ez a címe a Trafó szombat estéjének, ahová mintegy véletlenül keveredünk valahogy. A norvég kortárs dzsessz kiválóságait felvonultató minifesztivál három egészen eltérő hangvételű koncerttel ajándékoz előzékenyen, egészen remek dramaturgiával, méghozzá. Sidsel Endresen és Hakon Kornstad duója a hangszerek lehetőségeinek tökéletes kihasználásával nyűgöz le. Szerteágazó kompozíciókat hoznak létre – Endresen a hangjával, Kornstad pedig intsrumentumaival, némi gépi segítséget közbeiktatva. Real time raknak öszsze olyan produkciót, amely hallatán mind a tíz ujjunkat megnyaljuk. Intim, érzékeny utazás a skandináv tájak felett, a szem lehúny.
A belső potmétereket biztos ujjbegyekkel kezelő duót Eivind Aarset és az ő Sonic Codex Orchestraja követi, magasabb sebességbe kapcsolunk. Elektro, dzsessz, grunge és hardcore, hirtelen ez jut eszünkbe, meg hogy a produkció akár egy David Lynch film zenéje is lehetne – és mivel az életünk tulajdonképpen egy David Lynch film: az is. Kjetil Möster zenekara aztán újabb bugyrokba varázsol. A szakavatottak szerint a hatvanas évek modális dzsesszén alapuló, meg Miles Davis hetvenes évekbeli elektronikus együtteseinek hatását, meg még persze ezernyi befolyást magán viselő Möster gyakorlatilag „pont és vessző nélkül”, egy levegővel játszik nagyon intenzív húszperces kompozíciókat. A recept egyszerű: egy Moog-orgona, egy basszusgitár, egy dobszerkó, meg egy szaxofon. És biztos zenei tudás. Komplett norvég menüsort ettünk végig, a marcipános sacher után egy nappal. Jóllaktunk.
