„Százharminc napot vártam erre a pillanatra. Azt gondoltam, nehéz lesz. De nem volt az. Szél érkezett a sörgyárak felől, és alákapott anyám már ezernyi cseppben röpködő hamvainak. Kavargott kicsit a könnyű csillámfelhő a sűrű fű felett, majd felénk fordult, és hűsen az arcunkba permetezett. Íme anyám megtalálta a módját, hogy itt a Földön utoljára üdvözöljön és még egyszer megérintsen bennünket. Szépsége, örök fiatalsága megállíthatatlanul paskolt az arcunkba, mint annak idején a hullámos, barna haja, a piros, virágmintás nyári ruhája és az a könnyű, lengő pelerin.”

Keresztény kultúrkörünkben fájdalmas tisztelethiány az életben maradókkal szemben megfosztani őket a kegyeletadás térben megjelölt helyétől. Ugyanakkor, aki egy ilyen kéréssel áll szemben, meghasonul: szerette végakaratát nem betartani ugyancsak tiszteletlenség. Így szülünk önvádakat, marcangolásokat a gyásztól és részvéttől sebzett lelkünkbe.

A Bécsi úton című kisregényből az derül ki, a szépíró-történész, Zeke Gyula édesanyja mindenek felett valónak gondolta az életet. Olyan örök fiatal asszony az Anya, aki élete során nem vegyült olyanokkal, akiket nem tartott magához méltónak, és aki halálában sem volt hajlandó egy csontgyűjtemény része lenni. Vagyis látszólag ellentmondó távlatokat kapcsol össze az író a szövegben, amúgy beszédes apjával immár hallgatagon sétálva, fészket és vándormadár-vonulást láttatva egyben, mindvégig pontos és igényes meghatározásokat kínálva.

Életének eszméletében, ez a szeretetteljes és rendkívül igényes asszony eldöntötte: saját földi világot teremt olyan em magához „a szunnyadó lelkek méhéből”,ből”. A Hold, akár a szeretet, viszonyítási alap a regényben, biztos és transzcendens pont, amely átöleli a könyvben pörgetett, egymástól távoli eseményeket, helyeket és időket. „A Hold roppant árnyéka évezred utolsó napfogyatkozásán”, aztán néhány hónappal később, amikor az anya elhagyja a földi világot, a Holdnak „szülőszoba-fénye” támadt. Az asszony oda távozott, ahová hagyatéka szerint földi maradványai kerültek: a levegőégbe, az ismeretlen végtelenbe, ahonnan a földi világba érkezünk. Az írónak „elszorul a koszorúere”, amint elképzeli anyját nagyon fiatalon, aki leendő gyermekeit szereti, „akik még nem az ő, hanem ez idő méhében szunynyadnak”.

A gyásznaplót író férfi-fiú bűnösnek érzi magát valamiért, amit nem követett el, amiért nem felelős. Egy fel nem fogott, meg nem értett érzés ez, a fiú pedig áldozat, amelyet édes fájdalomként él meg anyja időtlen szeretetében. Ezért emel kegyhelyet anyja emlékének, amely a kőnél érzékibb kápolna: egy gondosan megfaragott, csiszolt, tapasztott regényt. Ahol a fiú szűrőjén át ömlenek a válogatott emlékek. Nemcsak az összetett fájdalom anatómiája, hanem egyben bizonylat is ez az írás: a gyermek minden tőle telhetőt megtett anyja életében azért, hogy őt az élő-érző és tévedő emberek sorában tartsa. Ám az Anya, betegségében és a fölötte múló időben, egyedül maradt egy maga által épített időtlen talapzaton, amely a cigarettafüstös konyha támaszából egészen a Holdig magaslott.

Mennyi egy gyásznyi idő? Mennyi a szeretett családtag elvesztésébe való belenyugvás ideje? Napszaknyi? Néhány hét?

Hónapok? Évtizedek? Időtlen a gyász, akár a szeretet. A Bécsi úton pedig Zeke gyászának gyönyörűséges bonctana – mestermű. Melyben nem az anyja által emelt talapzatot faragja tovább, hanem maga emel kegyhelyet saját érzései és ízlése szerint szabadon, felvállalt érzésekkel, csupaszon és emberközelien. Barátsággal. Szeretettel. Tehetetlenségből fakadó megadással. Csodálkozással az újjá minősülő ismert érzések előtt. Zeke Gyula felvállalja földi létét, annak összes örömével és fájdalmával, amit egy ember érezni képes. És egyszerűen elmondja. Nem kürtöl, nem ver nagydobra, csak mond. Mesél. Hogy aki hall, az értsen. Aki nem, az csodálja a megemberiesült irodalmat. Mert nem „sima gyásznapló” A Bécsi úton, hanem ízigvérig irodalom, élvezhető krónika teletűzdelve olyan nyelvi és tartalmi fordulatokkal, amelyek szervesen beépülnek a mesterműbe, akárha Gaudí templomát csodálnánk, vagy Henry Moore szobrait. Zeke pennájában megemberiesedik a nyelvi kifejezőeszköz, akár az említett alkotóknál a kő. Az eszköz élő szervvé alakul, amely az olvasó részévé is lesz. Így könnyű az azonosulás. Ahogyan a kőből készült faragvány az igazi mester keze alatt antropomorfi zálódik, úgy a regény az olvasóhoz emberiesül. Miközben az író a család „szakrális összetartozásának melegét” őrzi meg kegyeletművében.