Legszívesebben mindjárt elkezdeném visszaidézni Az emlékezés enciklopédiájában olvasott Ungvári-történeteket. Ez emlékeinek immár a második kötete, hisz a „mesék” sora már korábban, A feledés enciklopédiájában elkezdődött. Én magam egyébként nem nagyon tudok különbséget tenni a két kötet között. Nem tudom, miért a „feledés” könyvébe kerültek egyes szereplői a múltnak, s miért az „emlékezésbe” mások, hisz a „feledésben” nem csak elfeledettek szerepelnek, s az „emlékezésben” sem csak olyanok, akikre örökké emlékezni fogunk. Sőt, néhányan mindkét kötetben megjelennek.

Ungvári emlékei közt hihetetlen történetekbe csöppen az ember! Például, amikor Orson Welles oldalán sétálhatunk a budai Várban, aki azért érkezett Magyarországra, hogy megfilmesítse a Kísértet Lublónt. Vagy amikor arról olvasunk, hogy Franz Kafka német fordításban ismerte (de nem tartotta nagyra) Karinthy Frigyes műveit, mert orvosa történetesen egy Karinthyrajongó magyar volt.

De kit érdekelnek a szerző rendszerezési szempontjai, amikor máris a közepén találjuk magunkat Balázs Béla és Leni Riefenstahl szerelmi történetének, s kiderül, hogy Leni Hitler helyett majdnem Kun Béláról készített filmet. Vagy amikor olyan kalandos életpályákat követhetünk, mint Balázs Béla első feleségéé, Hajós Edithé, aki kommunista küldetésben száguldozta be Európát a harmincas–negyvenes években. Hol futárként, hol spanyol szabadságharcosként vagy fordítóként, hogy aztán hazatérve Rákosi börtöneiben pihenje ki utazásait, s kergesse kétségbeesésbe őreit, körülbelül fél tucat európai nyelven szidalmazva őket. „A történelemnek kizárólag a váratlan fordulatai izgatnak” – írja Ungvári Az emlékezés enciklopédiájának bevezetőjében. És tényleg: hihetetlen történetekkel, sorsokkal ámítja el olvasóját. Némelyeknek maga is szereplője, például a Welles-kalandnak, melyet tolmácsként asszisztált végig.

Az olvasó egy idő után rájön, hogy Ungkezik, vissza-visszatér kedvenc témáihoz. Újrarajzolja kedvenc köreit. Az alapkör, a mestereinek, barátainak vallott írók köre: Örkény István, Déry Tibor, Füst Milán, Gábor. És van aztán egy második, harmadik, sokadik kör még mindig írókból. Közelmúltbeliekből és régiekből. Aztán egy kör az 1919-es kommunista emigráció útjairól, a nyomokban kimutatható második világháborús magyar ellenállásról, a régi bölcsészkar professzorainak világáról és az Eötvös kollégiumról, ahová egykor nem vették fel. Színész kortársakról, Budapestre tévedő világsztárokról és világgá ment magyarokról. Ezek az emlékezés legjellemzőbb ciklusai Ungvári „enciklopédiájában”, mely persze formailag nem enciklopédia, mégis enciklopédiaszerű élmény olvasni őket. Úgy érezzük, hogy tényleg egy alternatív kézikönyvet kaptunk. Mihez is? A magyar XX. századhoz, annak is inkább a második feléhez.

Könyve révén szépen rajzolódik, foltozódik fejünkben az elmúlt évtizedek értelmiségének szociometriai hálója, vagyis hogy ki, kinek, kicsodája volt, s így aztán miért is gondolta és tette azt, amit. És ahogy olvasgatunk a korabeli gerincgörbítő viszonyokról, kezdjük szerencsésnek érezni magunkat, hogy nem abban a korban kellett értelmiséginek lennünk, amikor valaki vagy jelentett, vagy róla jelentettek. De azért nem kellett mindenkinek szemnek lenni a láncban – írja Ungvári, ez túlságosan könnyű felmentést ígérne.

Sokan figyelmeztetnek persze, hogy nem árt vigyázni, mert a fejezetekben az adatok itt-ott tévesek (helyek, nevek, időpontok olykor összekeverednek; például Gárdonyi nem Eger szülötte, mint Bródy, legfeljebb szellemi értelemben), a mesélő szerepe pedig túlzottan kidomborított. Mivel személyes enciklopédiáról van szó, ez utóbbit én nem bántam. Miért ne mesélhetné el a szerző, hogy maga vitte haza Óbudára Kassák feleségét biciklin, vagy jelen volt Örkény infarktusánál. Engem inkább néhány meglepően gonosz mondata zavart, amikor például szegény, amputált lábú Falus Róbert professzorról ír: „Az esztendei síelésnél mindig eszembe jutott Falus (…) Én ugyan alul álltam az egyetemi ranglétrán, de két lábon csúszkáltam az Alpok lejtőin.” Ez egy „kicsikét” erős. Talán az is, amikor beidézi Füst Milán véleményét Fülep Lajosról: „Ez egy ökör”. Viszont Füst Milántól származik az a jó tanács is, amellyel arra biztatja az általa Laféczius Ernőnek becézett Ungvárit, hogy „fogadjon örökbe” egy írót, egy elfeledettet, de érdemeset, mint Turcsányi Elek vagy Réti Ödön például. Vagyis, mentsen meg valakit az elfelejtettek közül azzal, hogy helyet csinál számára a fejében, szívében. És így is tesz. Könyvében (könyveiben) megment jó néhányat.

Az emlékezés enciklopédiája eleven, újságírónyelven (és eredetileg újságba, az Amerikai Magyar Népszavába) megírt portrésorozat, amely egyben irodalom- és kortörténet. Nem akarnék „csacsenernek” feltűnni a kötet kapcsán csupáncsak azért, mert tetszett. Viszont, ha jól szórakoztam, és csiszolódtam rajta, miért legyintenék? Aki netán ezt nem érti, járjon utána Ungvárinál.