Vízköves kis életünk
Alámerülünk Utópiába.
Mondjuk, nem kell messze menni, csak a Terézvárosig, csak a Király utca 50. alá, egy föld alatti színházterembe. A Harmadik Hang Háza és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem diákjai a Sirályban mutatja be az Utópia című darabot. És mindjárt megállásra kényszerülünk, zavarban vagyunk. Először is: mi az, hogy bemutatta? Másrészt: darab volna ez tényleg?
Hasonlóan érezzük magunkat, mint éppen egy évvel ezelőtt a Gödörben. Akkor is a furcsa nevű társulat és a MOME közös produkciójának részesei voltunk: az Átjárók című – a rendező, Bársony Júlia műfaji meghatározása szerint – színházkiállítást néztük, érintettük, szagoltuk, éltük meg a Gödörben. Ahogy akkor, a mostani előadás esetében sem beszélhetünk határozott, már-már kőbe vésett dramaturgiáról. Egy labirintus segítségével próbáltuk megtalálni magunkat a városban. Az Utópiával látszólag egyszerűbb a dolgunk. De persze csak látszólag.
Helyre terepasztal tárul elénk. Órákig el tudja nézni az ember a valóság makettjét. Elsőre teljesen átláthatónak, befogadhatónak tűnik, végül azonban rendszerint kiderül, hogy ezernyi részlete vár felfedezésre. A bejárat mellett felállított kerékpárt veszettül tekerő ember még hagyján. A színházterem közepén felállított terepasztal érdekesebbnek bizonyul.
A felületbe vágott réseket emberek, a szereplők töltik ki. Városlakók. Felettük mindenhol kábelek, mindent behálózó csövecskék, amelyekben folyamatosan cirkulál a víz. Hangszórókból metropoliszajok, atmoszféra, metróhang, miegyéb. A város lakói teszik a dolgukat. A szakács például fokhagymát aprít, közben serpenyőben vaj hevül, ennek az illatát érezzük először, ahogy belépünk a terembe. Tükörtojást süt, fűszerez, fakanalát az edény széléhez veregeti, reggelit készít, a stilizált lépcsősorokból felépített munkaasztalán pihenő abakuszon néha számol kicsit, babrál a hűtőmágnesekkel. Aztán tovább serénykedik. Ellátja társait. És ha a befogadó beszédbe elegyedne vele, azt is megteheti, kedvesen válaszol, akárcsak egy finom budapesti reggelizőhelyen.
Egy köralakban kifeszített, alig átsejlő lepedő mögött folyamatosan mozog egy nőalak. A textilbe vágott lyukakon bárki benyúlhat, most épp egy srác próbálkozik a behatolással. Az odabenti lány csak erre vár, simogatja az idegen kezet, az idegen ujjakat, lassú mozdulatok kíséretében ismerkedik kéz a kézzel, óvatosan, hiszen nem lehet tudni, kicsoda a másik. És pontosan nem is derül ki már sosem, a leheletnyi textil mindig ott lesz kettőjük között. A fiú kihúzza a kezét, már nincs közvetlen kontaktus, de darab ideig még búcsúzkodnak a kezek, tenyér simul tenyérnek, aztán vége. Egy gyors, véletlen városi találkozás. Amely után kiderül, mennyire keveset tudunk, tudhatunk egymásról. Egyes terepasztalelemekre városi életképeket vetít valami projektor, utcarészleteket, házfalakat, egy étterementeriőrt. Ablak melletti, rendezett, tiszta, kívánatos asztalt, amelyik mellé akármikor leülnénk. Ahogy közelebb megyünk, beköltözünk a képbe mi is: egy közeli videokamera rögzíti képünket, amely aztán a vendéglőben köt ki. Két összefirkált plexitábla között rokonszenves fiatalember álldogál, kezében filctoll. Ha valaki arra jár, és kedve van, beszélgethet is vele, írásban persze, hiszen azért van a remekül írható átlátszó felület. Akad is vállalkozó.
Többnyire néhány mondatos beszélgetések ezek, egy lány azonban ott ragad, és nem elégszik meg a „hogy vagy?”-szerű klisékkel. Komplett mondatokban kommunikálnak. Távolabbról figyeljük a beszélgetést, nem akarunk kíváncsiskodni – diszkréció. A fiú búcsúmondatát azért elolvassuk, miután a lány végül mégis továbbindul: „Eddig veled beszélgettem a legtovább”.
Valaki hullámpapírdarabokból dobozokat épít, minden oldalukon fénykép, több száz apró ablak. A dobozokat egymásra helyezi, lakótelepet kreál a kandeláberek közé. Amott egy borotválkozótükör előtt férfi festi arcát sötét színűre. Érdekes borotvahab. Jut bőven az ingére is, aztán vízbe nyúl, úgy keni szét még jobban. A terepasztal közepén egy festő pemzlizik, mindig ugyanazt festi, mindig ugyanúgy, mindig ugyanolyan színnel... Egyszer csak világos lesz az addig félhomályos színházteremben, s ahogy hangosodik a fény, úgy ereszkednek a felsorolt és nem említett aktorok a terepasztal alá a réseken keresztül, és összegyűlnek középen – a képzelt és valós Budapest közepén.Mert a játszótér tulajdonképpen Budapest alakú. Egy dolgos hétköznap utáni borozásra jönnek össze valami kellemes lebujban, koccintanak, nevetnek, élnek.Mi meg nézzük őket, aztán a zuhanyrózsákat bámuljuk, amelyekből csöpög a víz. Nézzük, hallgatjuk, ahogy a csempeimitáción dobol a víz, ahogy a kis erecskékben a várost kettészelő Dunába csorog a mi vízköves kis életünk.
