A tavalyi Média Építészeti Díja egyik esélyeseként képeivel mindenesetre körbejárta az internetes sajtót, de a város honlapján annak sincs nyoma, hogy egyáltalán megépült – ott még mindig csak az egyik régi épület látható.

Egészen új városi súlypont született meglepő színekkel és letisztult formákkal

A Messziről Jött Idegen (azaz a kritikus, akit mindig a külső ragad meg inkább, továbbá nem láthat bele a helyi lelkekbe, csupán alapos fürkészéssel próbálja magát a napi használók helyzetébe képzelni) persze mondhat, amit akar. Korábban nem jártam itt, nem láthattam a régit, sem a hozzávezető valóságos utat, de amit most látok, az nagyon egyben van. Ahogy a fiatal építészcsapat (Sebestyén Péter, Kiss Balázs, Kiss Szabolcs, Kádár Mihály a team további munkatársaival) összehozta itt az újat a régivel, azon éppen az a kényszer nem látszik, amely ebből a kivételes helyből és helyzetből adódott.

A Würtz ugyanis integrációs iskolaközpont lett, korábbi iskolák, épületek összevonásával,beolvasztásával, felszámolásával –a tízezres település minden tizedik lakosa, azaz majdnem ezer gyerek tölti itt hétfőtől péntekig a napjait. Tamási központjában, egy dombos kanyarban, a katolikus templommal szemben mindenesetre most egészen új városi súlypont született meglepő színekkel és letisztult formákkal. És szinte szemtelen az a könnyedség, ahogy a különböző iskolarészeket összekötötték: a régi, klasszicista épület például fáktól övezve szinte megemelkedik attól, hogy fehérre festették, miközben zárt folyosóhíddal kapcsolódik egy harmadik épülethez. Az új részek színe barna, de az sem abból a megszokott, unalmas barnából – és remek kontraszt a régi részek klasszicista vonalainak kiemeléséhez.

A legnagyobb térteremtés viszont kétségtelenül az új D épületé, amely minden oldaláról más és hatásos képet mutat – a délről érkezőknek erős, városképújító elem a dombtető együttesében, oldalról kubista hasáb különös ablakokkal, bejárata felől pedig jókedvű modern, a feliratot mint építészeti logót is viselő fehér kapublokkjával. Puritán sátorteteje a kisváros léptékéhez illeszkedik, de a hagyományos házszínek (fehér fal, sötét lábazat, meg nyílászárók, cserepes, vörös tető) újraelosztásával új harmóniát is hirdet, miközben az üvegfalú aulából messze látni – dombokig, erdőkig, ahonnan azok a bizonyos délről érkezők jöhetnek.

A Würtz újdonságában nekem mégis az a legszimpatikusabb, hogy nem akar arisztokratikusan megtagadni maga körül mindent, és önnön forradalmiságának dicsfényében sem akar fürdőzni. Nem abból indul ki, hogy itt és most tőlünk kezdődik minden. A fiatalok nemcsak érzékelték, de értőn kezelték is a „némi múlt” jelenlétét, nem akarták magukat elé nyomni, mégis lazán és szabadon kapcsolódtak hozzá. Végül is nincs semmi különös például abban az emeleti folyosóhídban, amely a zeneiskolát a másik épülettel összeköti, mégis egyszerre teremt városias tágasságot és kisvárosi intimitást abba az apró utcatorkolatba.

A Würtz tervezői bájos természetességgel léptek át saját egójukon, de azokon a provinciális nyűgökön is, amelyek ilyenkor legtöbbször szinte észrevétlenül is szülik a rosszízű kompromisszumokat. Ezek az épületek úgy alkalmazkodnak a vidéki itt és most környezetéhez, hogy közben nincs hamis leereszkedés, nincs az európai, úgynevezett modern gyarmatosító erőszak kizárólagossága.

Mostanában amúgy sikk jó iskolaépületeket építeni Pellérdtől Budaörsig. Tamásiban is sok apró idézetet/felidézést/továbbörökítést látunk korábbi iskolapéldáktól (mint az amúgy Média Építészeti díjas Gü ther Zsolt–Csillag Katalin páros csornai barna iskolája vagy a paksi Gazdag Erzsi általános) a külföldi, belföldi idősebb építészekig – vegyük csak az ablakkiosztások, ablakméretezések apró játékait. A lazább könnyedség mégis valami újat is jelez, a fiatalokat, akik máshonnan máshogyan merítenek. És mellesleg csak úgy jelzik: a középnemzedék és a nagy öregek mellett itt vannak ők is, és lesznek egyre inkább.

Ja, és Tamási szülöttjét, a névadó Würtz Ádám grafikust se felejtsük el végül – bár a Nagy Indiánkönyv valamikori olvasói úgyis emlékeznek rá.