Január 24-i határidővel kell jelentkezniük az Arts Council of England mecenatúrájára szoruló intézményeknek a 2012–2015 közötti támogatásokra, és március végéig tudják meg, pályázatuk mennyire volt sikeres. Az már bizonyos, hogy az új koalíciós kormány múlt év októberében vázolt átfogó közkiadási koncepciójának értelmében a kulturális alap rendelkezésére álló keret közel 30 százalékkal csökken, 2014-ben a korábbi 449 millióval szemben 349 millió font felett fog rendelkezni. A tanács jelenleg nyolcszáz, kisebb-nagyobb intézmény működéséhez járul hozzá, melyek közül mintegy százan mondhatnak búcsút az állami segítségnek. Már 2011-ben közel kétmillió fonttal jut kevesebb a művészeti szervezeteknek.

Úgy tűnik, minél nagyobb az intézmény, annál jelentősebb összegről kell lemondania. A legtetemesebb veszteség a Királyi Operaházat éri, melytől 142 ezer fontot vont el idén az állam, míg a liverpooli Pagoda Kínai Ifjúsági Zenekar „csak” 105 fonttal lesz szegényebb. Az átlagos kiesés kétezer font, azaz 645 ezer forint. Pedig a kultúra jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni a szigetországban. Az Arts Council által produkált „önvédelmi” statisztikai adatok szerint csak Angliában a felnőtt lakosság 76 százaléka részesült kulturális élményben 2009-ben, és a rendszeresen támogatott intézményekben 85 millióan fordultak meg.

A kulturális költségvetés valójában minimális, fejenként és hetenként 17 penny, ami egy pohár tej és kevesebb, mint egy csésze kávé árának felel meg, még a legolcsóbb bulvárlap sem telik ki belőle. Az államilag dotált intézmények közül a londoni National Theatre 93 százalékos, a Royal Shakespeare Company 92 százalékos kapacitáskihasználással büszkélkedhet. Az ún. kreatív iparágak a Munkáspárt 1997-es hatalomra kerülését követő első tíz évben átlagosan évi ötszázalékos növekedést értek el. A nemzetgazdaságban komoly tényezőnek számító külső és belső turizmus is jelentősen támaszkodik a kultúrára, miközben évi mintegy négymillió külföldi látogató vált jegyet a színházakba, operaházakba, koncertekre és kiállításokra. Az Arts Council önmagát sem kíméli: saját költségvetését is a felére csökkentette.

A kormány a „korporatív jótékonyság” évének nyilvánította 2011-et. Jeremy Hunt kulturális miniszter a következő négy évre 80 millió fontot helyezett kilátásba, hogy a filantrópoktól érkező minden egyes fonthoz egy másikat az adófizetők pénzéből tegyen hozzá. A politikus a J. P. Morgan bankház londoni székházában tartott beszédében tagadta, hogy a jótékonyság pártfogolásának közvetlen köze lenne a költségvetési megtakarításokhoz. Kétségtelen, a liberáliskonzervatív kormány korán állást foglalt amellett, hogy a társadalom tehetős tagjainak nagyobb elkötelezettséget kellene vállalniuk a kultúra iránt. Míg az Egyesült Államokban az egy főre eső magánmecenatúra havi 37, a szigetországban mindössze 6 font. Hunt becsvágya, hogy Nagy-Britannia váljék a világ első országává, ahol az lenne a „normális”, hogy emberek örökségük tíz százalékát jótékony célokra hagyják hátra. Érdekes módon a szigetországban a kevésbé jómódúak a nagyvonalúbbak. A legaktívabb, a havonta több mint száz fontot adakozó donátorok három ötöde az átlagfizetést nem jelentősen meghaladó évi 26 ezer fontnál kevesebbet keres.

A kormány a rendelkezésére álló eszközök közül egyelőre mérsékelt és bonyolult adókedvezménnyel, illetve elismerésekkel díjazza a karitatív tevékenységet. A 2011-es újévi királyi kitüntetettek között feltűnően sok volt a filantróp, például a lovagi címmel jutalmazott Vernon Ellis üzletember, aki az English National Opera elnökeként fáradhatatlanul tevékenykedik a zenei élet felvirágoztatásáért; illetve Lloyd Dorfman,a Travelex nemzetközi pénzváltó hálózat alapító elnöke, aki évek óta támogatja a National Theatre olcsó, tízfontos jegypromócióját, és nemrégiben tízmillió fontot ajándékozott a nemzet színházának átalakítására, amiért hálából az ő nevét veszi fel annak egyik nagyterme, a Cottesloe.