Megint és újra Nyugat
Áruljuk el akkor mindjárt az elején: Szabó Zoltán Attila, a Nyugat Ma főszerkesztője egyáltalán nem látszik bolondnak. Ennél sokkal veszélyesebb. Az a típus, aki pontosan tudja, hogy mit akar. Egy olyan irodalmi orgánumot, amelyik komolyan számol az olvasóval.
– A már meglévő folyóiratok mintha túlságosan is vájtfülű olvasóknak szólnának, s ez azzal a veszéllyel jár, hogy igen kevesekhez juthatnak el. Arról nem beszélve, hogy képtelenek azokat a korlátokat átugrani, amelyeket az irodalmi élet állít eléjük – magyarázza Szabó. Persze most még nem látszik, hogy mitől különbözne markánsan a kéthavonta megjelenő lap a többitől. A második, ünnepi szám, amely decemberben került a standokra, immár 32 oldalon, többek között CzeizelEndre orvos-genetikus Balassiról írt esszéjét, Petőcz András novelláját, Zalán Tibor, Kálloy Molnár Péter és Bertók László versét hozza. És Lackfi János első bordalát. S mindezt igen tetszetős formátumban és tördelésben.
Ám az is igaz, hogy az ötezer példányban nyomott lapnak nem is kellene gyökeresen különböznie az immár bevált módon szerkesztett társaitól, hiszen néha apróságok döntik el, hogy mi lesz életképes, és mi nem. Ennél többet jelenleg nem is mernénk megkockáztatni, hiszen – ahogy azt tapasztalt szerkesztők szokták mondani –egy lap igazi értékét, újdonságát, erejét legalább egyévi folyamatos megjelenés után lehet felmérni. Attól Szabóék nem tartanak, hogy a legendás elődre való hivatkozás túl sok terhet róna a szerkesztőségre, hiszen a viszony inkább amolyan nagypapa-unoka, jópajtási-szövetségi lenne. Mindenképpen szeretnék követni a Nyugat által képviselt értékrendet, azt a közös nevezőt, amelyet a sokszínű, sokféleképpen szerkesztett, több korszakot is átívelő folyóirat ránk hagyott. (Más kérdés, hogy ezt a szellemiséget a meglévő folyóiratok is magukénak tudják, immár hosszú évek óta. Főként és leginkább a Holmi.)
Mindez különösen akkor válik fontossá, hangzott el a lapbemutatón, ha összevetjük a mai helyzettel, amely még 1997-hez képest is sokat romlott, amikor a Merlinerben Szigethy András felállította a nem túl hízelgő diag nózist: a kultúra nélküliség korát éljük.
A Nyugatra való hivatkozás viszont rossz ómen is lehet. Három éve Megint Nyugat címmel Mártonyi Zoltán próbálta feléleszteni a XX. századot meghatározó folyóiratot, nagyjából hasonló megfontolásokból. Az ingyenesen terjesztett orgánum ugyanúgy nem kívánt állami támogatásra építeni, s leginkább a hirdetőkből kívánt megélni, ezért is indult hajmeresztően magas, tizenötezres példányszámmal. Más kérdés viszont, hogy néhány lapszám után épp az elmaradt NKA-s támogatásra hivatkozva szűnt meg...
A mostani konstrukció viszont eredményesebb lehet. A főszerkesztő és a lap mögött ugyanis két kipróbált mecénás áll, Klapka György és Konyári János személyében. S mindezt úgy, hogy a művészi szabadságot semmi sem veszélyezteti, a lap mind anyagi, mind szellemi szempontból független folyóiratként küzdhet az olvasók kegyeiért.
– Nálunk teljesen letisztult, hogy mi a mecénás és mi a szerkesztő feladata – magyarázza Szabó a Nyugat-modellnek is hívott konstrukció előnyeit. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy sokféle gondolat, stílus és szerző lelheti meg helyét itt, leginkább persze azok a fiatalok, akik másutt hiába kereskedtek szövegeikkel. Ez persze nem minőségi engedékenységet jelentene: Szabó abban bízik, hogy sok olyan pályakezdő író lehet, akikre a mostani, megcsontosodott szerkesztőségekben nem jutott elég idő, kedv, energia. A mecenatúra további jó oldala az oldott hangulat, hiszen kevés szerző mondhatja el magáról, hogy együtt kávézott, ne adj isten sörözött a lapot fenntartókkal.
Míg a Megint Nyugat leginkább abban bízott, hogy a színházjegy mellé járó ingyenes folyóirat fogadja majd a kultúra fogyasztóit, a Nyugat Ma a kávéházak felé szeretne nyitni. Törzshelyükön, a Hadik Kávéházban bármikor hozzájuthatunk az egyébként nem túl drága (560 forint) folyóirathoz, de már a New York kávéházzal is született megállapodás: ők is rendszeresen vásárolnak belőle a vendégeik számára.
