Azt, hogy hogyan dolgozott francia, majd egyre inkább francia-magyar szobrászként, pontosan tudhatjuk. A tavasszal elhunyt művész már a nyolcvanas évek legelejétől rendszeresen bemutatta érett munkáit itthon is, ezek a művek konstruktivisták. Többnyire vas-acélplasztikák, amelyekben a építészet erős-szellemes tektonikáját a csillogóra megmunkált fém tömege avatja súlyossá, egyszersmind éterivé, hasábok, hengerek, időnként mozgásra képtelen emeltyűk rendszere, amely monumentálissá válik tizennyolc-húszcentis léptékben is.

A Várfok utcai kiállítás most nemcsak összekapcsolja a két korszakot. Az A forma keletkezése címet kapott tárlat úgy mutatja be a plasztikai életművet a kilencszázhatvanhármas kezdetektől, hogy közben kiváló illusztrációját kínálja a konstruktivizmus, mint formafejlesztés egyetemes történetének is. Törzsfejlődés – egyedfejlődés: a gyűjtemény szerint Hetey úgy jutott el a látványtól a geometriáig, mint egykor a faágak absztrahálásával kezdő Mondrian, csak éppen térben; úgy haladt a geometrikus plasztika felé, mint a hajdani szovjet konstruktivisták, csak éppen politikai követelések nélkül.

A természetelvű fokozat most hiányzik. Ám nem kell túlfejlesztett fantázia ahhoz, hogy a hatvanas évek derekán készült néhány domborműben – egy kék és egy fehér gipszvászon reliefben – megtaláljuk még az ábrázolás nyomait. Az előbbiben mintha egy figura lapulna a malteres, vastag felületbe, az utóbbi hullámzásában nem csupán az ünnep körüli kenetesség lát egy üdvözlő angyal/szent alakot. Azt pedig, hogy a konstruktivizmus a logika és a művészettörténettankönyvek szerint a kubizmusból következik, egyebek közt egy kiváló korabeli magasdombormű demonstrálja. A Fekete formák megjelölése „vegyes technika”, de a plasztika elemei láthatóan fából vannak. Első látásra olyan domborzatot képeznek, úgy hatnak, mint sok egymásra dobott szén- és brikettdarab, ám a nagyobb hasábok-felületek, meg a szapora, apró hasábocskák rendkívül változatos és feszes kompozícióvá tömörödnek.

Megint művészettörténet: a végtére is kristályosan szabályos, sűrűsödő és ritkuló formák éppúgy rendeződnek egésszé és egységgé, mint Vollard arcmása vagy egy hegedűs csendélet Picasso vonatkozó vásznain. Hatvanhármat, hatvanötöt írunk, hogy az évtized végére a geometria kilépjen a térbe, hogy formájában kevéssé, hatásában annál sterilebb legyen. In albis a címe annak a három darabnak, amely pogácsás felrakásával és némi kitüremkedett peremmaradékkal (kovácsolás esetén sorja volna a neve) a konstruktivitásnak egy lazább, hétköznapibb felfogását engedi meg, és amelyet éteri szférába emel már a címbeli fehérség.

Fehér gipsz, ritkábban fehér cement – ez határozza meg innentől a Hetey-művek higiéniáját, és ez a következő, kiteljesedő művekben színek, erős színhatások ellenében is uralkodik. Domborműnek is, de akár képnek is tekinthetők azok az alig húsz-harminc centis kompozíciók, amelyekből pompás sorozat található a második teremben. Domborművek, mert tökéletes ovális fehér alakzatok, drámaian megtört gipszsíkok és konkáv formák a meghatározó elemek, és a címek is reliefre utalnak. Ám képszerűek, nem csak a keret és az üveg miatt. A legtisztább képi kompozíció élményével szolgál a mű, ha a konstruktivizmus vékony vörös csíkja, meg annak árnyéka vetül egészen finoman a plasztikai elemre, ha ezek a fedő üveglapon futó vörös vonalak fájdalmas-óvatosan megmegszakadnak, vagy vastagabban életre kelnek.

Eljutunk tehát a kiállítással addig a konstruktivizmusig, amelyet idestova száz esztendeje ismételget, epigonizál tömegméretekben a fantáziátlan kitartás, és amely kimeríthetetlen lehetőségeket kínál évszázad múltán is az eredeti alkotónak. S talán a konstruktivizmus posztmodern végéig is: a római hetessel, nyolcassal, kilencessel jelzett Fehér reliefek egy szabadabban formált tárgyvilág, kvázi régészeti leletek bonyolultabb rendjét teremtették meg.

A kiállítás most összekapcsol két korszakot