A Heaven Street Seven énekes-gitárosa persze csak viccel. Mert igaz ugyan, hogy az – alkalmasabb címke híján – indie rock műfajba sorolt HS7 másfél évtized alatt 10 lemezt készített, és talán maguk a zenekartagok sem tudják, hány száz, hány ezer koncerten vannak túl – de minden lehetséges konfliktust, nézeteltérést felülír az, amitől mégis működik a banda. A zenekartagok egymáshoz való viszonya valahol a családi és a munkakapcsolat közötti, közelebbről fel nem térképezett mezsgyén helyezkedik el. Takács Zoltán billentyűs-vokalista ráerősít: szerinte épp ugyanúgy tudják egymást mocskolni, mint imádni, s ez semmiféle komoly problémát nem okoz. Ha okozna –folytatja az énekes –, más felállásban zenélnének tovább, az „ami nem megy, ne erőltessük” szellemében.

De hát ez megy.

Olyannyira megy, hogy a Heaven Street Seven iránti érdeklődés mit sem gyengült az elmúlt évek alatt. Talán nincs is komolyan vehető koncerthelyisége, fesztiválja az országnak, ahol ne fordultak volna meg. Nemrég jelent meg Dunabeat című „életműválogatásuk”, mindjárt duplalemez formájában, s egymás után két telt házas jubileumi koncertet is adtak az A38-on.

Számvetés, szembenézés az elmúlt másfél évtizeddel? Szűcs Krisztián azt mondja, bizonyos szempontból persze fontos a zenekar tagjainak ez a jubileum – de mindent összevetve mégsem több, mint egy szám. Tizenöt. Nem érzi, hogy határvonalhoz értek volna, vagy hogy a dupla válogatáslemez adta lehetőségeknél jobban vissza kellene tekinteniük. A Dunabeat egyébként látszólag roppant egyszerűen készült: elővették a régi dalokat, amelyeket mindig is szerettek ugyan, mégis elsikkadtak az évek során, meghallgatták az olykor karcos hangzású demókat is, előkerültek a régi kazetták a fiókok mélyéről. Mégsem volt könnyű a válogatás: rájöttek, hogy még az általuk különösen fontosnak vélt dalok mindegyike sem fér rá a duplára.

Amúgy szerencsés bandának mondható a Heaven Street Seven: a közönség által kedvelt dalok többnyire megegyeznek a zenekartagok által kedveltekkel. Persze vannak nóták, amelyek jobban elkapják a közönség nagy részét, mint a többi, és akadnak olyanok is, amelyek csak azoknak fontosak igazán, akik tényleg nyomon követik a Heaven Street Seven pályafutását. A két születésnapi koncert arra is jó volt, hogy a kevésbé ismert dalok is műsorra kerüljenek.

Arról kérdezem a zenekar tagjait, miért váltottak angolról magyarra, már ami a dalokat illeti. Válaszul a Quimby, a Warpigs, a Publo Hunny, a Sexepil és az Andersen példáját hozzák fel, akik ugyancsak angolul kezdték. Ráadásul az említett zenekarokat akkoriban játszotta a Music Television, ami egy kicsivel nagyobb rangot jelentett, mint manapság. Az ő Wallflower című klipjüket is játszotta a csatorna. Úgy látták, működhet a dolog. Aztán kiderült, hogy mégsem.

– Számunkra is világos lett, mégsem nyílt ki annyira a világ a kilencvenes évek elején, mint hittük – így Szűcs Krisztián. Például azért, mert nem állt rendelkezésre komolyan vehető könnyűzenei infrastruktúra, amely egy ilyen zenekart igazi nemzetközi hírnévhez segíthetett volna. A zenekartagok szerint egyébként – más európai országokkal ellentétben –ma sem létezik ilyen hazánkban. Rájöttek tehát, ha erőltetik az angolt, inkább falakat emelnek maguk köré, amely elválaszthatja őket a magyar közönségtől. Ezután kezdtek magyar nyelvű dalokat írni. Három évvel ezelőtt azért újra kiadtak egy angol lemezt, ez volt a Sordid Little Symphonies.

Egy tizenöt éves zenekar esetében teljesen egészséges, hogy a tagok néha mellékági projektekben is részt vesznek. A srácok szerint ráadásul a Twist vagy a Soeri & Poolek duó működése az anyabanda munkájára is jó hatással van – közvetett módon például úgy, hogy így a Heaven Street Sevennel nem összeegyeztethető zenei perverziók is remekül kiélhetők.

– Aki komolyan elkezd zenélni, többnyire azt gondolja, óriási világsztár lesz, nyolcvanezer ember előtt játszik majd a Wembleyben vagy a Copacabanán, meg ilyenek. Hát, ez nem jött össze – mondja nevetve Szűcs Krisztián. Sok minden viszont igenis összejött. A legfontosabbnak azt tartják, hogy a zenében sosem kellett kompromisszumokat kötniük. Ugyancsak nagy pillanatként élték meg azokat a koncerteket, ahol az R.E.M.-mel, a Radioheaddel zenélhettek együtt. A Church-csel lenyomott európai turné is nagy élmény volt. És hát kaptak néhány plecsnit is, ilyen a Fonogram-díj, valamint az EU, a MIDEM és az MTV Europe közös díjának, a Border Breakers Awardnak a European Breakthrough Award nevű különdíja. A hivatalos elismerések persze jólesnek, de a cél sosem a díjeső volt. Hanem?

Ugyanaz, mint 15 évvel ezelőtt: az ötletek megvalósítása.

Angolul kezdték, magyarra váltottak (Németh Róbert, Szűcs Krisztián, Takács Zoltán, Ábrahám Zsolt és Orbán Gyula)