Könyvet böngészni szerkesztője jelenlétében vagy vele együtt, mindig izgalmas vállalkozás. Miközben lapozom a kötetet, Galgócziné arról beszél, hogy Erzsike Ménfőcsanakról írt 17 riportjából három váltott ki vitát, meghurcoltatást és feljelentést: a Gyomirtás, a Nádtetős szocializmus, valamint az Eredmény vagy látszat?

Az írónő – akinek faluja „végeredményben az egész Magyarország” volt – sokszor hivatkozott Goethe útmutatására az ember- és valóságábrázoláshoz: „Nyúljatok bele a teli emberéletbe, ahol megmarkoljátok, mindig ott a legérdekesebb”. Galgóczi ezt megtoldotta azzal, hogy „megmarkolni” ott lehet a legjobban a valóságot, ahol az emberek megnyílnak előtte. Ez pedig mindenekelőtt a ma már közigazgatásilag Győrhöz tartozó szülőföldje, Ménfőcsanak volt.

Ide tért vissza a drámai emberi sorsokban, összetűzésekben sistergő konfliktusokért, itt fogalmazta meg igazságait.

„Naivan és őszintén írtam meg életem első riportjátGyomirtás címmel. Magam döbbentem meg legjobban, hogy az egész államgépezet úgy rándult össze, mintha nem is a beteg kisujját, hanem az agy fájdalomérző központját szúrtam volna meg egyetlen gombostűvel” –emlékezett vissza.

Galgóczi Erzsébet az ötvenes évek elején írta meg azt a falusi lincshangulatot, amely a beszolgáltatások és V. tanácselnök kiskirálykodása miatt alakult ki a faluban. A tanácselnök másfélszer, kétszer hajtotta be a tejet és a terményt, a paraszttal úgy beszélt, mint csendőr a gyújtogatóval. A riport előtt édesanyja sírva könyörgött Erzsikének, hogy ne írja meg, mert ha nem lesz eredménye, akkor az elnök áll bosszút rajtuk, ha meg lesz, „egy embert megfosztasz a kenyerétől.” (Az aggodalomnak ez a második része jól mutatja az akkor és ott élő emberek erkölcseit, értékrendjét.)

Az ügyet végül is a minisztériumoktól a pártközponton át sokan vizsgálták, s a tanácselnököt leváltották, ám a történetnek nincs vége. Folytatását a Ki az illetékes? című riportban írta le a szerző.

1956 novemberében vonattal utazott haza, a ménfőcsanaki állomáson valaki ráköszönt, és kivette kezéből a bőröndjét. V. volt, az egykori tanácselnök. Gyalogoltak a sárban, egy ideig szótlanul, majd a tisztségétől, szolgálati lakásától megfosztott V. megszólalt

„– Magának köszönhetem az életemet.

–?

– Ha maga nem váltat le 54-ben, akkor engem most októberben agyonvernek a parasztok.”

Galgóczi Károlynéval a riportok szereplőit idézzük fel. A községi jegyzőkönyvek alapján próbálok néhányat azonosítani közülük. – Ki volt az a K. Pintér András? – kérdezem a sógornőt. – Aki egy Horváth Imre nevű helybeli embert a következő érveléssel védett meg a kizsákmányolás vádjától: „Itt épít a községben Horváth Ede, a Szerszámgépgyár igazgatója, akinek sokkal több jövedelme van, mint másik szintén becsületes dolgozónak, akinek nincs olyan szerencséje, olyan ügyessége és tudása, mint Horváth Edének, aki jelenleg autón jár, és nagy fizetést élvez. Így van sok olyan ember, akit ma itt, mint kulákot tárgyalunk. Horváth Edére senki nem mondja, hogy kulák, így a kocsmárosok sem lehetnek, meg a becsületesen dolgozó parasztok sem kulákok.”

– K. Pintér András Erzsikének az első unokatestvére –mondja Galgócziné.

A helybelieknek a könyv attól is érdekes, hogy viszontlátják benne az 1945-től 1970-ig terjedő időszak ménfőcsanaki embereinek gondolkodásmódját, cselekedeteit. Ezek a magatartások, élethelyzetek tükröződnek vissza Galgóczi Erzsébet erőteljes ábrázolású írásaiban.

A Galgóczi Károlyné által szerkesztetett kiadványt lapozgatva, felidéződik benne az írónő szociográfusi, riporteri ars poeticájának is beillő és egyre fájóbban időszerű mondata: „Közösségi elvű társadalomban a valóságot tartósan sem jobbá, sem rosszabbá hazudni nem lehet.”