De az még odébb van. Koronczi egyelőre a felezővonalon áll. Jövő márciusban a debreceni kortárs művészeti központban, a MODEM-ben rendez többtermes önálló kiállítást, de nem retrospektívet. Szerinte ugyanis negyvenkét évesen ciki volna annak nevezni. Nagyjából annyi lehet hátra, mint ami már elmúlt, ennyi az egész. Hogy már mind a két irányba jogosan tekingethet az ember. És bár nem az a kategorikus típus, valamit önkéntelenül is egyértelművé tesz a beszélgetésünkben: már tudja, mit akar.

Koronczi Endre kérdez. Nevezhetnénk grafikusnak, festőnek, fotósnak, médiavagy konceptművésznek, mert mindegyiket tanulta, és mindegyiket űzi. A leghelyesebb mégis, ha kérdezőművésznek nevezzük. Az elmúlt években ugyanis nem tett mást művészeti projektjeiben, mint hogy kérdéseket fogalmazott meg – mindenkit érintőket. Módszerének különlegessége, hogy kérdéseit mindig a saját példájával együtt tálalja. Ha tetszik, minden kísérletében ő maga a kísérleti nyúl. Egy reggel például azzal a mardosó kétséggel ébredt: „Endre! El tudnál te aludni alvásra teljesen alkalmatlan helyszíneken? Mondjuk egy autó motorháztetőjén, egy hídfőn vagy egy tengerbe nyúló, rücskös szilkaszirten? Szóval el tudnál aludni izomból?”

Ezt kérdezte magától aznap reggel Koronczi Endre. S akkurátusan dokumentált Extrém alvás című projektjének nagyszerű eredménye végül maga a közkinccsé vált kérdés lett. Elsőre ugyan művének minden nézője azt kérdezte tőle: na, és…? Hány helyen tudtál elaludni? (Ő készségesen megválaszolta, hogy egy híján mindegyiken.) Ám az akció túlmutatott önmagán. Az emberek ugyanis nyomban maguk felé irányították a kérdést. „Vajon én el tudnék aludni egy szabadtéri lépcsőn?” Rögtön ezután: lehetséges-e egyáltalán akarattal megteremteni egy állapotot, amelynek lényege éppenséggel a „nem akarás”? Aztán a kérdések tovább gyűrűztek: szemet szúr-e bárkinek egy mégoly jól öltözött, matrac és takaró nélkül puszta betonon fekvő ember a nagyvárosban? (Koronczi tucatnyi alvóhelyszínéből egyetlenegyen sem szólították meg.)

A lényeg mindebből annyi, hogy a főkérdés, amit a művész megfogalmaz, már az emberek fejében gyűrűzzön tovább, válaszokat generáljon, és még inkább: további kérdéseket. Mint például a sárga mezes konceptművész egy másik projektjében, amelyhez párkapcsolata válsága adta az apropót. Pontosabban az, hogy barátjával, Gyenis Tibor képzőművésszel épp egyszerre döntöttek úgy, kilépnek a házasságból. Basic című párhuzamos munkájuk valójában nem állt másból, mint a szakításaikat követően lefotózott, megfilmesített kapcsolati hálóikból. Vagy ahogy ők neveik „pszichotablóikból”. Benne kinekkinek az elhagyott élettársával, a „bűnös” harmadikkal, a bajban is kitartó baráttal, a művésztárssal, a gyerekkel, a meghökkent nagyszülőkkel.

Mi ebben a művészet? – kérdezhetné az egyszeri kultúrafogyasztó, mire Koronczi rögtön rávágná, hogy minden művészet. Csakhogy ezt ő nemcsak gondolja, csinálja is. Ennek a tételnek ő maga az egyik legelhivatottabb hazai teoretikusa, PR-menedzsere és kétkezi munkása egyben. Miért kellene egy műalkotásnak másról szólnia, mint arról, ami a művészt az adott pillanatban a legjobban foglalkoztatja? Magánéleti válsága közepén a magánéleti válsággal. Soha annyi szakmai kritikát nem kapott még munkájára, mint a Basicre. A művészettörténészek erkölcsi aggályaikat hangoztatták a túlzott szubjektivitás miatt, Koronczi viszont döbbenten tapasztalta, hogy épp ez a „köldöknézős” alkotás szólította meg a legnagyobb sokaságot. Az emberek azonnal saját kapcsolati mátrixuk felrajzolásába fogtak, és közben – bevallva, bevallatlanul – így kezdtek töprengeni: vajon az én tablómhoz mindenki eljönne fotózkodni, akit elhívok? Pláne: vállalná a neki szánt szerepet? És én? Kinek a kapcsolati nézőképén lennék jelen? Pláne: milyen pozícióban?

Ilyen Koronczi Endre művészete. Néha Miskolc főterére állít ki puha báránybőrrel bevont ölelkezőautomatát, mert arra kíváncsi, az emberek meghittség iránti vágya felülkerekedhet-e szégyenlősségükön. Máskor ismerős és idegen nőket ültet le magával szemben, és beélesített kamera előtt arra kéri őket, hogy valljanak neki szerelmet. Az izgatja, miért olyan nehéz a szeretetet kimondani, miközben az ennivaló után arra van a világon a legnagyobb szükségünk.

Neki is ez a legfontosabb: „a szeretve levés”. Legyen szó tizenegy éves lányáról, akinek a szakítás után fura módon inkább az anyja lett, mint az apja, és valamiért úgy érzi, hogy csúcsteljesítményt nagymamaként nyújthatja majd. Vagy legyen szó Istenről, aki fejében megnyugtató kuszaságban létezik együtt hittel és szeretettel. – Zuhanó repülőn nincs ateista – mentegetőzik, és megtoldja jellegzetes kacajával. Nevetése, mint az épp eldobott szerpentin – kunkori. Sosem marad el, miután valami szokatlant mond. Elveszi vele a dolgok élét, tartja távol magától a kinyilatkoztatásokat. Visszatérve Istenre: még a róla való gondolkodásnak is különös terepet választott Koronczi. A Mindenhatót, a Mindenütt Jelenlévőt egyszer úgy fogalmazta meg, hogy cipőtalpat meg autógumit alakíttatott Isten-feliratúvá. S az ihletett pillanathoz már csak egy kis eső kellett.

Nem úgy, mint korábban, a „kisképzős” forradalmárévekben, amikor a jóravaló műszaki értelmiségi házaspár egy szem gyermeke félig kopaszra nyírt fejével, bokáig érő bőrkabátjában hetente kilincselt a XI. kerületi tanács helyiséggazdálkodási osztályán – saját műteremért. Egy évébe telt, mire kiutaltak neki egy tizenhat négyzetméteres, pókhálós, pöceszagú mosókonyhát, ahol aztán bőszen festhette kétszer kétméteres gesztusképeit. A mai napig nem tudja, mi ütött belé, hogy a képzőművészetin grafikusnak jelentkezett, hiszen a festő tanszak szemléletben évtizedekkel előttük járt, ott lett volna a helye. Ma ez már persze teljesen mindegy, mert, ahogy mondja, nemcsak a festés és a grafika, hanem a képzőművészet, az irodalom, a színház meg a zene között is elmosódnak a határok. Művészet van, s ennek – Koronczi világában – minden a része. Nemcsak az alkotó gondolatai, hanem maga az alkotó is. Mint ahogy ezt Bianco projektjében meg is próbálta elfogadtatni környezetével. Hitte, hogy bizonyos termékeket sokkal hatékonyabban reklámozhatna egy-egy karakteres művészember, mint az ostoba felsorolás, hogy az árucikk milyen összetevőkből áll, mibe van csomagolva, és mennyibe kerül. – Gondoljon csak Kokóra, a bokszolóra – mondja –, senki nem állította, hogy egy percet is lakott abban a lakóparkban, amelynek az óriásplakátjáról ránk mosolygott. De hiteles ember, akivel ilyesmit el lehet adni. Én ugyanezt találtam ki művészekkel. Úttörő projektnek szántam, egyedül sajnos kevés voltam hozzá.

Pedig szorgalmasan végigolvasott a kérdezőművész egy csomó marketingszakkönyvet, és mivel azt korábbról tudta, hogy a legdinamikusabb színkontraszt a sárga-fekete, a Bianco kedvéért elkezdett sárga ingben és fekete nadrágban járni. Ennek tizenkét éve. Azóta összes pólója, inge és anorákja lecserélődött, és így maradt. Sárgán. Ahogy különc fölnyírt frizuráját sem akarja megváltoztatni, hiszen már nagyobb feltűnést keltene azzal, ha megnövesztené. Csak nevet újra (kunkorin), ahogy elképzeli: összes férfiismerőse ebben a két sávban kezd kopaszodni, neki meg ugyanott sörtévé erősödött fekete haja meredezik majd.

Aggastyán éveire nyilván marad még néhány emléke e lelkes reformerévekből; ha más nem, az a sárga mellényes, fekete nadrágos, kétoldalt tar fejű, rikító kék szemű pasas, amelyik a szívbajt hozza az otthonába toppanó látogatóra. Koronczi Endre ugyanis saját szobrával él egy fedél alatt Váci úti garzonjában. Meg plafonra szerelt tárolóban lógó kerékpárjaival, amelyeket nyilván nem mindig sikerül rögtön a fémvázba illeszteni. Hogy a mennyezet itt-ott keréknyomos, az nem baj, sőt. Ez is része az egésznek. A nagy műalkotásnak, amelybe még egy furafajta hazaszeretet is belefér. Benne a közeli Lehel piaccal, ahol mindenki ért mindent. Budapesttel, ahogy végigkarikázik rajta az ember. És nincs még egy ország a Földön, ahol szépségversenyt hirdethetett volna falusi gazdák rettenetes hangú, lehetetlen kinézetű, hátsó fészerekben összeszerelt járgányainak. Ugyanis a regatta résztvevőinek, a nagybörzsönyi öregtemplom elé beguruló „csettegőknek” Barkas-kerekeit, Riga-lámpáit és IFA-üléseit se tartotta össze más, mint a gépzsír meg a magyar lélek.