Nem láttam ugyanis még kultúrintézményt, amely ennyi hasznos információt hordozott volna üvegzetein és azokon túl, a büfében kapható fűszeres kakaó aktuális árától kezdve a DVD-bolt téli kínálatán át egészen addig, hogy miként is néz ki valójában az a különös, stilizált hópihét formázó karácsonyfadísz, amelyet a város más pontjain eddig sajnos csak messziről volt alkalmam megfigyelni.

A betérőt kellemes, gusztusos enteriőr fogadja. Egy kis disszonanciát azért éreztem: a tér, születése okán a harmincas évek hangulatát hozná, bebútorozásakor azonban úgy döntöttek, annyira ne tegye, és telerakták neotonettel. A megoldás valójában nem bántó, hiszen a tonett jó barát és egyre közelebb áll a magyar lélekhez, a megboldogult Átrium (Május 1.) moziéhoz hasonlatos pazar, mozaikos oszlopokra azonban nem biztos, hogy rá kellett fúrni a millennium iránti nosztalgia jegyében fogant gyártólap alapján készült aranyló, gömbburás falikarokat, bár, ha akciósan tettek rájuk szert, úgy mindjárt más.

Balra csodás marlenkákkal felszerelt, barátságos büfé, jobbra egy klassz DVD-bolt volt megfigyelhető, középen pedig igen élénk társasági élet. Gyakorlatilag telt házba keveredtem, egy, csak egy asztal maradt nekem, az, amelyiknek üveglapja alatt a vérző fejű Marlon Brando látható, aki látszólag mindjárt meg fog enni egy szitakötőt. Újabb ellentmondás bontakozott ki azonban: az orrom előtt ott volt egy komplett sörlap, mégis teát meg kávét ivott mindenki, amire nem válasz, hogy brrrr, olyan hideg van kinn – hisz’ tudvalévő, hogy például a cseh sörgyári munkások bőven fagypont alatt is hektószám itták a sört, és egyáltalán nem fáztak, sőt.

A terem túloldalán Sebestyén László Különös viszonyok című, ottjártamkor éppen két napja véget ért, remek fotókiállítását néztem meg tüzetesen, mellette a büfé akkurátusan berendezett szelektív papírhulladék-gyűjtőjét. A kettő közötti átereszen jutottam be a DVD-kölcsönzőbe, amelyet egyik ámulatból a másikba esve jártam végig. Itt aztán minden van – nyugtáztam térdre borulva –, gigászi felhozatal, számítógépes adatbázis, sőt még egy olyan szubjektív filmértértékelő rendszer is, amelyhez foghatót szintén nem láttam korábban, igaz, a város nagy, én meg ritkán és nehezen mozdulok ki egyszerű, de roppant ízléstelen lakásomból. Tessék elképzelni, hogy a dolgozók minden köntörfalazás nélkül, a józan üzleti számítással mit sem törődve, kerek perec megüzenik, mit tartanak az általuk kínált termékekről: van egy Filmek a tékások szemével című tabellájuk, azon pontoznak, egytől tízig, kíméletlenül. Lenyűgöző.

Az előtér legkedvesebb részlete a téka alatti, kör alakú zsibongó, amely részint tanulószobaként, részben játékbarlangént, harmadrészt pedig meghitt lokálként szolgálja a publikumot. Otthonos miliőbe csöppentem, jobbra diáklányok abriktolták egymást, középen mama babát, balra pedig végre feloldódott a nagy ellentmondás: egy ember sört ivott, és látszott, hogy nem az elsőt.

A betérőt kellemes, gusztusos enteriőr fogadja