Így volt/van ezzel több író is: Ottlik vagy a vállaltan műkedvelő fotós Pilinszky, akinek képei még kötetben is megjelentek; közismert Esterházy Péter, Kornis Mihály, Parti Nagy Lajos, a kitűnő fotókat készítő Szíjj Ferenc és Nádas Péter fotográfi a iránti erős szeretete. Nádas tanult fényképész, az 1960-as években fotóriporterként is dolgozott. Az olvasók erre elsőként Valamennyi fény című fotós könyve, majd kiállításai kapcsán figyeltek fel. Később Saját halál című kötetében is erős egységben működött a kép és a szöveg. Ebben egy ötvenes férfi szívinfarktusát beszéli el egyes szám első személyben, a szöveget évszakokon átívelő képsorozat egészíti ki, mely hatalmas körtefáról készült, többségében ugyanabból a látószögből, különféle fényviszonyok között, télen bekövetkező, átmeneti elmúlásával megidézve a szívattak halálba kanyarodó, ugyancsak átmeneti perceit. Is. Valamint megannyi gondolatot életről, halálról, az ember és a természet viszonyáról.

Hozzáértők szerint Nádas a fotóművészek között is labdába rúgna. Állítják: a Saját halál című kötetében található sorozat professzionális gesztus, átgondolt, érzelmileg feldúsított, szép szekvencia.

– Külön kezelem az írást és a fényképezést – mondja Nádas. – A képlátás más, mint a gondolkodás. Sőt: a kép észlelése (és fotográfusok esetében annak rögzítése) megelőzi a gondolkodást. Amikor az ember gondolkodik, akkor vagy az intellektusát, vagy az érzelmeit mozgósítja, és ezek segítségével azonnal át is dolgozza, amit észlel. A Saját halál esetében nem a kép illusztrálja a szöveget vagy a szöveg a képet. A kettősség arra teremt lehetőséget, hogy miközben valaki a halál közelségéről olvas, megpihenhessen a képeken. Ám miközben a szeme a szövegről a képekre siklik, óhatatlanul áthalad egy köztes téren, ahol nincs semmi. Az üresség fontosabb, mint a fotográfia vagy a szöveg. Lehetséges, hogy az írók által készített képek kicsit poentírozottabbak, vagy több érzelmi hangsúlyt hordoznak, de mégsem hiszem, hogy másképpen fényképeznének, mint mások. Talán éppen fordítva van: aki jól fotografál, a szövegei is plasztikusabbak, élesebbek, kifejezőbbek.

2. Bartis Attila sem csupán író, tanult fotográfus is, és hogy nála miképpen talál egymásra ez a két tevékenység, azt már a Dorottya Galériában, majd a Frankfurti Könyvvásáron látható (és egyik regényhősét megidéző, amúgy lényegében íróportrékat tartalmazó) Az Engelhard-hagyaték című kiállításán is tetten érhettük. Néhány hete megjelent, A csöndet úgy című kötetében csak képek találhatók, mobiltelefonnal készített, barnított fotósorozat, a boltok polcain mégis a szépirodalmi művek között bukkanhatunk rá. Képes napló erős atmoszférájú, kicsi részletekkel, magányos tájszeletekkel, félbehagyott mozdulatokkal, a mindennapok töredékeivel, személyes csöndekkel, még személyesebb szomorúságokkal. Bartis a könyv megjelenése óta többször elmondta: örül, hogy ezt a könyvét számos boltban az irodalom közé sorolták be, mert benne is valamiféle köztes műfajúként él. A szervezőelve pedig ugyanaz, ami prózáinak: a szabad asszociáció. Évekig csak műteremben fényképezett, a mobiltelefon adta lehetőség csábította vissza a valóság tereibe. Felvételeiből egyetlen kópiát készít, ezeket egyedi műtárgyként kezeli. Több fotókiállítása is volt már, képei iránt a Petőfi Irodalmi Múzeum is érdeklődik.

– A fényképezésnek más a dinamikája, más az iránya, mint az írásnak – mondja Bartis. – Az írásnál ugyanis, jól-rosszul, de a „bent” dominál, míg a fotográfi ánál a „kint”, azaz a külső valóság. A fotográfi a sokkal jobban ki van szolgáltatva a tényeknek, mint bármely más művészet. Ezért azt gondoljuk róla, hogy megörökít. Azt az érzetet kelti, hogy tényleg a valóságba avat be minket, szemben a többi művészettel, amely új világokat teremt. Nem föltétlenül azért fényképez egy író, mert az írással kapcsolatban hiányérzete van. Inkább azért, mert működésbe lép benne a késztetés, hogy más oldalról nyúljon a valósághoz vagy a saját életéhez. Amit fotográfiával lehet elmondani, azt csak a fotográfiával lehet elmondani, és amit szöveggel, azt meg csak a szöveggel.

3. Lábass Endre körülbelül 30-40 éve járja Budapestet, afféle helyben utazó. Egyre táguló körökben sétálgat, elmúlásukban is ragyogó bérházak udvarában, piacokon, semmibe futó külvárosi villamossínek mentén, romos, magukra hagyott régi üzletek, olcsó étkezdék, talponállók, titkos belső kertek környékén, útjai során embereket, sorsokat ismer meg. Ezekből olykor regény születik, leggyakrabban fénykép. Budapesti vándorútjait 50-60 ezer felvétel őrzi, ezek egy része az internetes blogján látható, de néhány Az ünnep, valamint A táj című kötetében is helyet kapott. Ezekben a képekhez töredékes, asszociatív szövegeket társít, melyek érzékenyen társalognak a fotókkal.

– 1973 augusztusáig lényegében bezárva éltem, az iskolából haza kellett mennem, barátokhoz nem járhattam, hozzám sem jöhetett senki – meséli Lábass. – 1973-ban örökre megszöktem. Azóta csavargok a városban felalá, boldog vagyok már a táj szabadságával is. Nagyjából 1980-tól fényképezem az útvonalamat, mint egy kísérleti egér, aki végül a plexi útvesztőbe szeretett bele. Akkoriban kezdtem írni is, ez sem nagy csoda, rengeteg minden történt velem az úton, de a vándorló ember az érzések végtelen sokaságán is átkel. Kívül a tájkép szalad, belül a gondolatfolyam. –Majd egyszer fussunk össze a végtelenben – szól egymáshoz a kettő. Így aztán a városi csavargás, fényképezés és írás helyszínekké, színpadokká alakította a tájat, ebből született a húsz évig működő pesti vándorszínház, amelynek Házszínház volt a neve – és apám szerint ingyencirkusz volt a lényege. A vándorlás és a fényképezés célját nem is tudom, nem is akarom meghatározni, vagy persze pillanatonként máshogy gondolom őket, úgyhogy másra hagyom ezt a kimerevítést.

Úr ír, és néha fényképez. Kiderült, nem az írás helyett, és nem is különösebben másként, mint az amatőrök vagy a profik. De hogy pontosan miért, talán csak a fényképekből derül ki. Kell-e, hogy kiderüljön?

Lábass Endre egy emberöltő óta járja, fotózza és írja Budapestet