– Ugorjunk vissza az időben. Magyarországon most fut James Cameron kultikus sci-fi sorozata, a Sötét angyal.

– Pályafutásom talán legfontosabb pontja volt a Sötét angyal. Már tíz éve folyamatosan dolgoztam, de úgy éreztem, hogy addig nem ütött be semmi igazán maradandó. Amikor kézbe vettem a Sötét angyal a forgatókönyvét, először azt hittem, hogy mozifilmről van szó. James Cameron írta, költséges sci-fi – zavarban voltam, nem tudtam eldönteni, hogy melyik szerepet szánják nekem. Úgy véltem: Logant biztosan nem, mert egy ilyen főszerep már akkoriban is Brad Pittnek járt. Aztán a meghallgatáson kiderült, hogy mégis, csak épp nem moziról, hanem tévésorozatról van szó.

– Nemcsak az ön karrierje indult el a Sötét angyallal, hanem Jessica Albáé is. Aztán majdnem összeházasodtak.

– Így van. Jessicával azonnal vibrált körülöttünk a levegő, én meg az összes „kezdő” hibát elkövettem: fülig beleszerettem a munkatársamba. Ne értsen félre, amikor visszagondolok erre az időszakra, mindig megbizonyosodom arról, hogy semmit sem csinálnék másképpen, gyönyörű volt. De mai fejjel, ma már inkább az eszemre hallgatnék. És akkor Cameron sem nyúzott volna azzal, hogy megszegtem a show-biz 12. szabályát, bármi legyen is az.

– A Sötét angyalt végül két évad után hirtelen lemondta a Fox csatorna.

– Épp Japánból, egy népszerűsítő turnéról jött vissza az egész stáb, amikor megtudtuk a hírt. Több mint váratlan volt, James Cameron nem szokott kosarat kapni. Jessica nem volt kétségbe esve, már készítette elő a mozis karrierjét. Én nem örültem, mert abszolút munkamániás vagyok. Ezért nem is érdekelnek a mozis munkák: túl nagyok a szünetek.

– Kvázi kerüli a mozit?

– Van, amire nem tudnék nemet mondani. Roger Moore talán a legnagyobb példaképem. Negyvenöt éves volt, amikor megkapta James Bond szerepét. Én most múltam negyvenkettő, még van egy pár évem, hogy belebújjak őfelsége titkos ügynökének bőrébe. Ehhez persze Barbara Broccolinak és a többi alkotónak észhez kellene térnie, hogy belássa: újra egy olyan színészt kell megbízniuk a szereppel, akinek van humorérzéke.

– Hogy került be az NCIS-be?

– Donald P. Bellisario, az NCIS kreátora megkeresett, szerződést ajánlott, majd az arcomba vágta, hogy követi a munkáimat, és szerinte unalmas vagyok. Hogyne lennék az?! Connecticutban nőttem fel, középső gyerek voltam egy már-már kanadaian nyugis családban... Már az NCIS első epizódját vettük fel, amikor még mindig nem szállt le rólam: pokollá tette az életemet, minden jelenetet újra és újra felvett, mert mindig talált benne valami kifogásolnivalót. Szinte sírva jártam haza. Aztán egyszer csak betelt a pohár, és ráüvöltettem: „A fenébe is, úgy csinálom, ahogy akarom!”. Erre visszaüvöltött: „Végre, erre a tűzre vártam!” Logan a Sötét angyalban egy cool és titokzatos figura volt, DiNozzo viszont egy energiabomba. Nem volt könnyű váltani.

– Igaz, hogy annyira megjött a kedve azóta, hogy rendszeresen improvizál?

– Előfordul, de itt szeretném hangsúlyozni: ez semmit sem érne, ha a forgatókönyvírók nem végeznének kitűnő munkát. Övék az érdem, és csak belebohóckodom néha. Tudja, olykor el is gondolkozom azon, hogy nem kellett volna-e inkább humoristának állnom.

– Az NCIS sokáig csak tölteléksorozat volt az Egyesült Államokban.

– Négy évvel ezelőtt, a harmadik évad után jöttem először Európába sajtóturnéra. Megdöbbentett, hogy milyen népszerű itt a sorozat. A szállodám előtt rajongók vártak rám, az éttermekben – ahol Amerikában rendszeresen semmibe vettek – pedig egyszerre legalább hárman ugráltak körül, mint DiNozzót. Aztán amikor visszamentem, és beálltam a Starbucksban egy kávéért, odajött valaki, hogy olyan ismerősnek tűnök, nem jártunk-e véletlenül egy iskolába valahol Michiganben. A nagy robbanás az ötödik évadnál jött: 1999-ben szerezte meg az USA Network a Universal produkciók jogait, és egyszer csak sokkal több emberhez jutottunk el, mint korábban a CBS képernyőjén. Amint a fiatalok felfedezték, kiderült: ez egy olyan krimi-dráma, melyben a megfelelő mennyiségű és minőségű humor feldobja a nézőt, ezért igen szerethető.

– Igaz, hogy az apja annak idején hallani sem akart arról, hogy színész legyen?

–Amikor huszonegy éves voltam, és közöltem vele az elhatározásomat, majdnem kitagadott. Két évvel később, amikor már tisztességesen kerestem, megértőbb volt, huszonhat éves koromban pedig már rendszeresen érdeklődött, hogy épp min dolgozom. Amikor a Sötét angyal futott, panaszkodott, hogy nem érti ezt a sci-fi szlenget, amióta pedig NCIS fut, már alig meri kimondani a nevét. Őt is Michael Weatherlynek hívják.

– Felesége, Bojana Jankovic orvos, szerb származású. Szokott vele „hazajárni”?

– Sokat járok Belgrádban, a nagyobb ünnepeket mindig itt töltjük. A feleségem apja, Miroslav mindig tesztel: reggel előveszi a szilvapálinkát, és koccintanom kell vele. Majd egymás után jönnek a felesek, délben már úgy érzem, hogy folyékonyan beszélek szerbül. Tudja, életveszélyes arrafelé egy családi vacsora. Teljesen összekeveredtek a nációk és a vallások a családokon belül, szerbek, horvátok, bosnyákok kötöttek egymás közt házasságokat. Nagyon könnyen hibázhat az ember: egy rossz megjegyzés, és kitör a háború. Ehhez képest Írország a nyugalom tengere.

A népszerűséget az NCIS ötödik évada hozta