Kiálthatunk protekcionizmust, és szidhatjuk a magyar popzenét támogató sugárzási fejadagot, de mégiscsak van foganatja. Egész biztos, hogy elzúg mellettem a miskolci csapat, ha egy masszív dugóban a rádió keresőgombját tekergetve meg nem hallom a Bánat utcát a Petőfin. Persze, akkor a 2006-ban alakult trió még csak egy volt a receptet sikeresen alkalmazók közül. Végy egy népdalt, bolondítsd meg elektronikus alapokkal, írj hozzá egy refrént, rázd össze, és máris ott az énekelhető, egyszer használatos, nyári sláger. Ami utána jön, az a lemez; majd az egész kifullad, hogy akár az utazási irodák, másutt, más néven újrakezdje. De a Farkas Péter alapította zenekar csak félig járta be ezt az utat, s ezt a karácsonyi koncert is beigazolta: egyelőre messze a lejtmenet. Az első, Madárka című album után ugyanis nemrég megjelent az újabb „ornitológus” gyűjtemény, a Vándorfecske. Javarészt ennek anyagára épült a millenárisbeli rendhagyó lemezbemutató koncert, természetesen nem feledve a már bejáratott első album húzó dalait sem.

Rendhagyó, ám mégsem meglepő. Hiszen „csak” annyi történt, hogy teljes fegyverzetében lépett elénk a trió: videóvetítés, a néptánc hagyományos elemeit a modernnel ötvöző koreográfia, miskolci gyermekkórus és a holdviolás hangzás. És arra is ügyelnek, hogy a szerényet ötvözzék a barokkossal: hol csak egy akusztikus gitár és Barta Zsófi hangja öltözteti a színpadot, vagy csak egy hófehérbe bújt szellemalak téblábol a vásznak előtt, hol pedig már egy tűt sem lehetne leejteni, akkora a tolongás. A fináléban a vetített háttér előtt táncolnak a Szinvavölgyi Néptáncműhely tagjai, előtérben a gyermekkórus, feltűnnek a vendégművészek is (Nikola Parov és Szabó Enikő), és érezni, hogy ezt már képtelenség fokozni, igazából már egymást oltják ki az élményt fokozó elemek. Hiszen próbáljuk egyszerre nézni a gyermekek arcát, a táncba egyre jobban belelendülő fiatalokat, a zenészeket és a vetítést is, de nem megy, nem is mehet. Ám mielőtt belefáradnánk, a zene mindent megold. A Tavaszi szélnél már egyáltalán nem gondolunk Freddy Mercuryra, és arra sem, hogy vajon mennyi bőrt lehet még lehúzni az Elindultam szép hazámból kezdetű örökzöldről, hanem csak arra, hogy néha megfoghatatlan apróságok választják el az unalmasan megbízhatót a rutinosan jótól. A Holdviola ugyanis egy beérkezett zenekar magabiztosságával párosítja össze saját világát a népdalok készen kapott univerzumával. Tiszteli, de fel is bolygatja azt. Eléri, hogy rácsodálkozzunk arra, amiről úgy tudjuk, hogy alaposan kiismertük. És mindezt rádióbarát üzemmódban, ám cseppet sem felületesen. És ami a legjobb: teljesen mértékben feledteti azokat az időket, amikor néhányan még kivont karddal óvták a magyar népzene érintetlen értékeit a populista áramlatoktól. A tiszta forrást a palackos víztől. Pedig itt is kiderült, a népzenében rejlő otthonosságot nem zavarja az idegen környezet. Sőt felerősíti, megszilárdítja azt. Új hallgatókat hoz a konyhára.

Az örök kérdés persze most is az, meddig lehet ezt folytatni. Mikor fogynak el a népszerű népdalok? Mikor unjuk meg, hogy a saját szerzemények voltaképpen mind régiek? Gondoljunk csak a Gotan Projectre, akik a tangót elegyítették az elektronikával, ám két lemez után elértek mindent, amit lehetett. A hatást már nem lehet tovább fokozni, a kezdeti meglepetés ereje pedig lassan alábbhagyott. Váltani nem lehet, vagy nagyon nehéz.

Biztató jelek, persze, vannak. A konferálást is vállaló gitáros, Gál Lajos derűje, Barta Zsófi fátyolos, szomorú hangja, Farkas Péter kreativitása feledtetheti, hogy nagyon keskeny pallón kell átmennie a Holdviolának. Legyőzni a divatot, a dömpinget, a receptben rejlő behatárolt lehetőségeket. Azt, hogy harmadjára is ugyanazt a viccet kell majd elsütni. Frappánsan, tévedhetetlenül.

Ezt már képtelenség fokozni