Budapesten, mégis két kilométerre a legközelebbi betonúttól, de csupán pár lépésre erdőktől, mezőktől és a felhagyott péterhegyi cserépgyár bányatavától nőtt fel. Napi élmény volt számára a természet közelsége. Szülei nem zavarták ki sem őt, sem a bátyját, mentek ők maguktól madarat, vadat figyelni. A környező fészkek mindegyikéről tudták, hogy melyikben mennyi tojás van. Felmásztak a legmagasabb fára is, hogy egy röpke időre szemügyre vehessék a rejtelmes fészek „színes” belsejét.

Házon belül is akadt néznivaló, hiszen a hatvanas évek elején-közepén a környéken lakók majd mindegyikének volt kalitkában őrzött madara. Nem a ma szokásos papagájok, kanárik virítottak, hanem énekesmadarak – tengelicek, zöldikék, csízek, kendericék, pintyek –, amelyeket az újpesti piacon vásároltak. Galambokat is tartottak, csak úgy mellékesen. Jellemző, hogy az ifjú Bagyura mit vett az első fizetéséből: egy Zeiss távcsövet, amit még ma is használ. A madarak iránti vágy később sem lohadt, egyre több hasonló gondolkodású emberrel ismerkedett meg. Közösen járták az erdőket, figyelték a madarak viselkedését, szakkönyveket forgattak. A Budai-hegység titkainak feltárása után a Pilis következett, majd idővel a Börzsöny, a Vértes, a Gerecse, a Bükk és valamennyi olyan hely, amelyről feltételezték, hogy ritka madarak élőhelye. Tizenkilenc évesen, 1974-ben ott volt a fővárosi Barlang moziban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület megalakulásakor. Ma az egyesület ragadozómadár-védelmi szakosztályának titkára.

Eleinte az énekesmadarak érdekelték, majd mind több időt szentelt a ragadozó madaraknak. A kerecsensólymok, parlagi sasok és a kékvércsék különösen közel állnak hozzá. Ezeknek az állatoknak a megismerése egyébként a hetvenes, de még a nyolcvanas években semment egyszerűen. Csak vasárnap járhatott madarászni, mert hétköznap dolgozni kellett. Sokáig szombaton is. A vasárnapjait, szinte mindegyiket, terepen töltötte. Barátaival 1986-ig társadalmi munkában vett részt a ragadozómadár-védelmi programokban, figyelte, gyűrűzte, óvta a madarakat. Ám huszonnégy éve az osztrák WWF-nek köszönhetően fordulat állt be az életében. Közös pályázattal pénzt nyertek a kerecsensólyom és a parlagi sas hazai állományának védelmére – a pénzből egy ornitológus alkalmazására is lehetőség nyílt. Bagyura János ettől az időponttól kezdve főállásban élhet szenvedélyének. A szenvedély egyébként ma sem fizet mindig: állandó bevételük nincs a madarászoknak, csupán annyi, amennyit pályázatokból és egyéb megbízásokból elő tudnak teremteni. Volt, hogy fél évig félfi zetést kapott, de ekkor sem apadt a lendülete. Most éppen nagyobb az anyagi biztonság. Az EU LIFE+ természetvédelmi alap támogatja az egyébként egymillió forint eszmei értékű kerecsensólymok védelmét, a programban Szlovákia, Románia és Bulgária is partner.

A szenvedély űzi olyan helyszínekre, amelyeket a hétköznapi ember messze elkerül.Ha alulról nem látszik egyértelműen, hogy a harmincméteres bükkfa tetején milyen madár fészkel, akkor oda bizony fel kell mászni. Ha nem látják a hegygerinc tetejéről, hogy ötven méterrel mélyebben a kerecsensólyom fészkében hány fióka lapul, akkor oda le kell ereszkedni. Mászni és ereszkedni, naponta akár többször. A madarász szerint ez megfelelő kondíció nélkül nem megy. Huszon-harmincévesen nem volt gond az erőnlétével, de ötvenöt évesen már nem merne csak úgy kapásból fára mászni, ezért fut, erősít.

Egyszer egy nagyobb szikla zúgott el a feje mellett pár centire – a követ a madarászt tartó kötél lazította ki. Erre legyint, mert hisz abban, hogy számára még nagyon sok mászást írt elő a természet. Ha jól számolta, madarászként nagyjából huszonöt kilométernyi távolságot mászott fákra fel és ugyanennyit le. Eddig meggyűrűzött mintegy ezer kerecsensólymot. Elmeséli, hogy amikor kezdte, csak a gyűrűkkel tudták figyelemmel követni a madarak vándorlását. Ma már a napelemes, műholdas nyomkövetők segítségével akár négyéves adatsort is elemezhetnek egy-egy kerecsensólyomról.

A világ más szempontból is sokat változott. Bagyura János gyerekkorában a szajkó és a szarka elsősorban az erdőkben élt,most már egyre több fészkel közülük a városban. A sík vidékeken gyakorlatilag nem élt parlagi sas és kerecsensólyom, a hatékony madárvédelmi intézkedéseknek köszönhetően viszont ott is gyakran feltűnnek.

A nyolcvanas években mindössze harminc párra becsülték a kerecsensólymok hazai állományát, azok is főként hegyvidéki, sziklai élőhelyen fészkeltek. Csakhogy a sziklák általában közkedvelt kirándulóhelyek, ha véletlenül lezavarták a sólymokat a fészekről, kihűltek a tojások és elpusztulhattak a fiókák. Annak idején még az is előfordult, hogy valakik kiszedték a fiókákat. A madarászok a sikeres költések érdekében százkét veszélyeztetett fészek őrzését szervezték meg, ezerhétszáz társadalmi aktivista segítségével. Ezekből a fészkekből összesen 238 fiatal kerecsensólyom repült ki: közülük az egyik példányt a szlovák kollégák Kassa környékén, a gyűrűje alapján azonosították. Ott foglalt fészket, és tizenhat év alatt hatvanhárom fiatal sólyom repült ki onnan!

A kerecsensólyom egyébként nem épít fészket, általában más madarak elhagyott fészkét foglalja el, ami aztán költési időben gyakran leszakad. A biztonság érdekében madarászok irányításával sziklákra, fákra és nagyfeszültségű oszlopokra csaknem ötszáz mesterséges fészket helyeztek ki. Ezek jól sikerültek, így a sólymok kilencven százaléka már ilyen fészkekben költ. A középfeszültségű távvezetékek oszlopai különösen sík vidéken nyújtanak kedvező beülési lehetőséget a madaraknak, ezeken a helyeken viszont gyakorta áramütéstől pusztulnak el. Erre is van megoldási javaslatuk a madarászoknak: szigetelési eljárás és madárbarát oszlopfejszerkezet bevezetését javasolták az energiacégeknek. Igazi izgalom a vezetékek alatt gyűrűzni a kis sólymokat, speciális védőruhában.

Bagyura Jánosnak és barátainak köszönhetjük, hogy betiltották a mérgezett tojások használatát a mezőgazdaságban, és azt is, hogy egyre kevesebb káros növényvédő szert alkalmaznak a gazdálkodók. A felvilágosítással, a szemléletváltással, a nagyobb odafi gyeléssel magyarázza Bagyura János, hogy 1997 óta ismét fészkel hazánkban a vándorsólyom.

Arra, hogy avatottan bánik a madarakkal, anno a Mafilm egyik állatidomárja is felfi gyelt. Első munkájaként a nyolcvanas évek közepén egy orosz nyelvleckében szereplő héját idomított be. Imádta ezt a munkát, mert nagyon kis erőfeszítéssel sokkal nagyobb haladást ért el az állatokkal, mint mások kínlódással. Leginkább egy menhelyről kihozott kutya, Bolha nőtt a szívéhez. Ez a keverék eb szerepelt az Ábel a rengetegben című filmben, a Megint tanú című alkotásban és még számos más filmben. Bolha tizenkilenc éven keresztül élt a Ba gyura családdal.

Azt Bagyura János is belátja, hogy harmincméteres fára előbb-utóbb másnak kell mászni. Szerencsére mindig jönnek lelkes fiatalok, akiknek ugyanúgy szívügyük a ragadozómadár-védelem. Azt mondja, akkor érzi jól magát, ha a terepen lehet, hiszen ott történnek az események. Ha megfigyelheti egy parlagi sas fészkét, s láthatja, hogy a törődésnek is köszönhetően kirepülnek a fiatalok.

Két-három hétig tanítják vadászni a szülők az ifjú sólymot