A román származású, végül „francia íróvá” váló Cioran sok minden volt már: „negatív teológus”, „a pesszimisták fejedelme”, az istenkáromlás misztériumának felülmúlhatatlan ismerője, hangzatos túlzásokért rajongó nihilista. Még az is lehet, hogy belépett abba a pontba, ahol az ember nem holmi morálon, jótetteken és hasonlókon keresztül, hanem kizárólag a hév, az „odafordulás ereje” által mérettetik meg – ahol vérmes tagadás és elmélyült ima, távolodás és közeledés, pusztítás és teremtés között már nincsen különbség. Rövid ideig a hírhedt Vasgárda (a „Mihály Arkangyal Légiója”) környékén is ólálkodott – ekkoriban olyasmiket mondott, mint például „nem lehet jó hazafi az, aki nem mészárolná le legszívesebben honfitársai felét”...

A Könnyek és szentek 1937-ben jelent meg – de csak magánkiadásban, rendkívül alacsony példányszámban. Mondhatni, teljesen észrevétlenül. A lenyűgöző nyelvezetű művet ugyanis a kiadó az utolsó pillanatban visszautasította, mondván „vagyonát Isten segedelmével szerezte – úgyhogy nem kíván összeveszni vele”. Cioran később a vallástörténész Eliade-tól is kemény bírálatokat kapott ezért a munkájáért. Anyja pedig azt írta neki: „Ilyen könyvet csak a szüleid halála után lett volna szabad nyilvánosságra hoznod”. A Könnyek és szentek tehát botránykönyv lett. Pedig szerzője „mélységesen vallásos műnek” nevezte, sőt „az egyetlen vallásos könyvnek, amit a Balkánon valaha is írtak”. Ami azt illeti, botrányosat már semmi esetre sem láthatunk benne – a szentek manapság éppolyan furcsa lényeknek tűnnek, mint azok, akiktől komoly figyelmet kapnak.

Marta Petreu mindenesetre „elutasított misztikust” lát Cioranban. Aki mintha valóban az égi padsorokban is ott lenne: ha szövegei direkt tartalmait nem is, átkozódásai lendületét, káromlásai kivételes dallamát erről a helyről cseni el. „Miért nincs bennünk annyi előrelátás, hogy már a pólyában legyűrjünk minden természetfeletti elhívást, örökre lezárva a szív minden természetfelettire nyíló ablakát?” – ez is egy a padra írt sorok közül.

Ciorannak ebben a könyvében, mint a többiben is, nagyon hamar kiderül: szédületes blaszfémiafüzérek ide, cizellált, mesteri sértések oda, szenvedélye csupán egyetlen méltó tárgyat ismer. Mást gyakorlatilag nem is lát Rajta kívül. „Páratlan perverzió a szentség” – így hangzik a könyv egyik alapmondata, egyben legkomolyabb dicsérete... Ugyanis Ciorannál például a tudomány „nem más, mint a butaság számára kiművelt vulgáris kétségek összessége”, az úgynevezett egészséges ember pedig egyúttal teljesen érdektelen ember is... És egyáltalán: a betegségen innen elterülő egész világ merőben sekélyes, riasztóan unalmas világ. A szentek ellenben mérhetetlenül betegek, egész lényükkel az irracionálisban állnak, soha „egyetlenegyet sem szalasztanak el a fájdalmak végtelen számú lehetőségei közül”. Lapos tévutak helyett lenyűgöző szépségű tévutakon járnak, ebben áll „nagyságuk” – és ezért figyelmet érdemelnek. Még ha kegyelmet – végső soron – nem is.

„A Lét elveszett – ami maradt, csak az élet” – írja Hamvas Béla a Scientia Sacrában. Cioran, a „létezés káromlója” nem produktuma, nem öntudatlan fenntartója ennek az állapotnak. Vagyis nem beléje születik – ellenkezőleg, az állapot felismeréséhez vezető teljes történet lejátszódik benne, elejétől a végéig. Tehát egyike azon keveseknek, akikben ez a felismerés hitelesen megjelent, és akikről aztán, úgymond, tisztán „leolvasható” lett.

A Könnyek és szentek főhőse, bárhol álljon is, mindig épp ott idegen. Teljesen képtelen rá, hogy végül ne „alulról” figyelje önmagát – mint totálisan elérhetetlent. Határszörny: bizonyos értelemben mindenhol ott van, gyakorlatilag sehol sincs. „Bolond vagyok nélküled, Uram, és megbolondulok veled.” Számára az Ég többé már nem közvetlenül átélhető valóság ugyan, azonban mint „látvány”, óriási balszerencséjére, mégis folyamatosan rendelkezésére áll: így pedig maga a Föld se tűnik többnek üres, messzi látványnál. Cioran se fent, se lent nem képes befogadni magát. Nem is akarja – és nem is tudja akarni.