Amikor a gyermekeivel vagy az unokáival nyaralni megy a Balatonhoz, ül a tóparton, és varrja a kesztyűket. „Miért is ne? Sok öregasszony köt, horgol vagy hímez, én meg kesztyűket varrok” – mondja nevetve. Stadler Ernőné (Ági néni) tényleg imádja a munkáját. Ha a színházi jelmeztervezők papíron hozzák a rajzokat, ő éjjeleken át nem alszik, és kifundálja, miként tudná megvalósítani a legmerészebb kesztyűálmokat is. Lehetetlent nem ismer, ám egy gombot felvarrni már nem tud: ezt inkább a férjére bízza.

Hátranyúl, és egy fiókos szekrényből a legkülönfélébb színű és fazonú kesztyűket varázsolja elő a pultra. Már csak azért is végigdolgozza a nyarat, hogy ekkora választék legyen, amikor ősszel és télen betérnek hozzá a vevők. Most a nagy hideg is a segítségére siet: ilyenkor még több áru fogy. „A suszternak nincs cipője, a kesztyűsnek nincs kesztyűje” – magyarázza a 69 éves Ági néni, hogy ő miért nem jár sosem kesztyűben.

Fél évszázada van a szakmában. Kesztyűsként dolgozott a keresztanyja és a keresztapja is, a Belvárosban volt üzletük. Nem született gyermekük, és addig kérlelték Ágit, amíg – tizenöt éves korában – be nem állt hozzájuk. Pedig állatorvos akart lenni – de a Kristóf téri műhelyben pillanatok alatt beleszeretett a kesztyűkészítésbe. Egyszer bejött egy néni, és közölte, hogy megvenné azt a kesztyűt, de túl hosszú a hüvelykujja. Ági, aki már elleste a szakmai fortélyokat, annyit felelt: tessék csak elmenni sétálni, addig én megigazítom. Levágott az ujjból, és belülről megvarrta. A néni olyan boldog volt, hogy elment a híres Pikler kesztyűshöz a Kígyó utcába, és elújságolta, milyen ügyesen dolgozik a közelben egy kislány; a kesztyűsmester is átment megnézni őt. Stadler Ernőné ekkor jegyezte el magát a mesterséggel.

Haragudott a keresztanyjára, mert mindent kisajtolt belőle, megcsináltatott vele. „Most abból élek, hogy mindenre megtanított” – hálálkodik utólag. Megtervez, kiszab és elkészít ő bármit, amit csak a megrendelő kitalál. Követte a keresztanyjáékat Pilisvörösvárra is: ott nyitottak üzletet, miután a belvárosi boltot elvették tőlük. De Ági hamar férjhez ment, és két lánya született. A Kígyó utcai kesztyűs becsalogatta őt az üzletébe, egy darabig nála dolgozott. Amikor kicsik voltak a gyerekei, otthon varrta a kesztyűket – közben az egyik lánya a háta mögött üldögélt egy széken, a másik az ölében. S ha éjszakánként varrt, nyomdász férje regényeket olvasott fel neki, hogy el ne aludjon.

Letette a mestervizsgát, és arról álmodozott, hogy saját kis üzletet nyit. Pénzük viszont nem volt elég, ezért az óbudai házuk kertjében kacsákat és csirkéket nevelt, amelyeket a Lehel piacon adott el. Összekuporgatott ötvenezer forintot, és elment érdeklődni a KIOSZ-ba (Kisiparosok Országos Szövetsége), nem tudnak-e valami olcsó helyet.

Jöjjön gyorsan – kapott egyszer csak táviratot –, a hetedik kerületben van egy cipész néni, akinek meghalt a férje, és nem tudja fenntartani az üzletet. Így került Stadler Ernőné harmincnégy évvel ezelőtt a Damjanich utcába, ahol egy apró üzlethelyiségben azóta is csak varrja és varrja a kesztyűket. A férje csinált kirakatot, az apósa a lépcső mellé korlátot, a keresztanyja odaadta a bútorait. Kifestett, nagy kalapos hölgyek sétáltak az utcában, és Ági néni hallotta őket, ahogy szörnyülködnek: te jó isten, ilyen helyen kesztyűs üzletet nyitni...

Még bőrre sem volt pénze eleinte. Emlékezett rá, hogy a Kristóf téren csehszlovák kombinékből és hálóingekből varrtak nejlonkesztyűket: körülnézett hát odahaza, milyen alapanyagokat talál. Készített egy hófehér kirakatot, benne csupa fehér anyagkesztyű. És rátalált a szerencse. Az utca túloldalán működött egy menyasszonyi fátylas-koszorús üzlet, ahová vidékről is jöttek a vevők – s miután megvették a fátylat, átmentek hozzá kesztyűért. Ez lendítette fel a forgalmat, évekig nem is készített bőrkesztyűket. Csakhogy a menyasszonyi ruhakölcsönzők elterjedésével neki is váltania kellett.

Most már persze Stadler Ernőné üzlete is „be van vezetve”. S hogy mi a titka? Megvonja a vállát, és annyit mond: aki szép és jó kesztyűt akar, idejön. Egy nő javítani hozott egy kesztyűt, és azt kérdezte: megismeri? Hát hogyne ismerte volna meg, hiszen ő készítette. És azt is tudja, mikor? – faggatta tovább a nő. Ezt már nem találta ki: a kesztyű húsz évvel azelőtt készült. Ez tehát az a minőség, amely a mai napig fenntartja az üzlet hírnevét.

A színházak és a filmesek is Stadler Ernőnéhez járnak, főként ebből tudmegélni. „Ma már nincs más, aki így ül a gépnél, és dolgozik” – mutat a kétszáz éves varrógépére. Az öreg masinához már szerelőt sem talál: ha elromlik, addig bütyköli, amíg meg nem javul. S bár a szövetkezetek és a kis műhelyek időközben megszűntek, a konkurencia nem tűnt el. „A kínaiak megfojtanak mindenkit. Vacakot árulnak, de fillérekért” – panaszolja Ági néni.

Nyolc unokát felnevelt (az egyik lányának három, a másiknak öt gyermeke született, de mindketten elváltak), és immár három dédunokával is büszkélkedhet. Két unokája elvégezte ugyan a bőripari szakközépiskolát, ám végül nem lett belőlük kesztyűs; ilyen szakma már nincs, közölték velük az iskolában. Az egyik lánya virág- és dísznövénykertész, ő most négy órában a Damjanich utcai boltban dolgozik. A másik lánya pedig kesztyűs lett, de a Moszkva téren egy udvarban volt üzlete, ahol nem alakult ki elég nagy vevőköre – így aztán kisközértet nyitott, ma is abból él.

Mielőtt munkába indul, Stadler Ernőné reggelente megfőz a családnak. Két unokája is velük egy házban lakik, családostul. Annak idején pusztaság közepén állt a kis óbudai ház, amelyet az édesapja épített. A kis ház még mindig ott van: sokszor meg akarták már venni, de ők harcoltak, és nem adták oda. Körbeépítették társasházakkal, lakóparkokkal, és Ági néni virágoskertjére a sok magas fal miatt alig süt már a nap.

Sosem tudta kiheverni, hogy az egyik fiúunokája fiatalon meghalt szívinfarktusban. Amikor a kórházat felelősségre vonták, azt válaszolták, hogy jóhiszemű tévedés áldozata lett (infarktus helyett tüdő- és mellhártya-gyulladást állapítottak meg nála).

Megszokott világából csak a betegség tudja kiszakítani Stadler Ernőnét. Sok-sok év után először kellett otthon maradnia egy hétig, és már alig bírt magával. „Ameddig tudom csinálni, addig élek én” – vallja. Aztán visszatért az üzletbe; ül az unokák fotói alatt, halkan kattog a varrógép, puha bőrkesztyűkkel telnek a fiókok. Újra szép az élet.