Bereményi Gézát mostanában gyakran hívják társasági helyekre, főként vidékre. Felüti a naptárt: nemrégiben volt Biatorbágyon, Zsombón, Tápiószelén, Győrben – művelődési házakban, klubokban –, Pesten az Aranytíz Kultúrházban. Hogy mi történik ilyenkor? –Semmi hivatalos, elmesélem az életemet – mondja, mintha ez olyan magától értetődő volna. A jeles író, rendező, a legendás Cseh Tamás–Bereményi dalszerző páros tagja gyerekkori csínytevéseiről tesz tanúságot, ifjúkori botlásait vallja be, szerelmi életéről rántja le a leplet, és a kételyeit fogalmazza meg önmagáról, a világról, sőt még a közéletről is alkalmanként ötven-hatvan fős hallgatóság előtt. Ők közbeszólnak, belekérdeznek, véleményt mondanak. Közben persze levetít egy-egy jelenetet valamelyik filmjéből, felolvassa egyik-másik novelláját, és ha kérdik, elmeséli azt is, hogyan vált íróvá, rendezővé. Mi ez a furcsa kitárulkozás? –Csak töprengek az életemen – feleli, érzékeltetve, nem talál benne semmi furcsát. Az emberek őszinteségre vágynak. Hitelességre. És olykor tátott szájjal hallgatják, amit mesél.

Hiteles ember kerestetik. A rendszerváltáskor a hazai sajtó egésze, benne az irodalmi lapok számítottak a leghitelesebb intézménynek az országban. Manapság mintha az írókat övezné egyre nagyobb bizalom, érdeklődés. Húsz évvel „trónfosztásuk” után, amikor az irodalom megszabadult politikai ballasztjától. – Bebizonyosodik, nincs önmagában lebegő irodalom – mondja erre Reményi József Tamás, a Jelenkor Kiadó főszerkesztője, aki nemrég egy tanácskozáson felvetette, a szaporodó irodalmi fórumok, összejövetelek hovatovább átveszik az irodalmi lapok szerepét. Néhány, a világhálón remekül szerkesztett honlappal együtt.

Nem biztos, hogy mind könyvet forgató ember az, aki részt vesz íróval folyó beszélgetéseken. De ezek nem is hagyományos író-olvasó találkozók, főként nem könyvbemutatók, marketingesemények, sokkal inkább közös, gyakran vidám elmélkedések a világról, az életünkről, benne az irodalomról. – Bizonyos, hogy valamiféle kultúréhség hajtja a résztvevőket, amelyet televízióból kielégíteni manapság legfeljebb töredékesen lehet – véli Reményi. Az együttlét némelykor szabadegyetemmé válik, mert a fiataloknak el kell magyarázni sok mindent, például, hogy ki volt Mészöly Miklós vagy Csalog Zsolt.

Itt az író nem showman. De akkor mi? Németh Gábor író szerint tévútra vezetne, ha valamiféle lélekvezetőnek tartanánk, mert az már a múlté – noha vannak vállalkozók ma is erre a szerepre. – Ami engem illet, jól érzem magam ilyenkor, meghat, hogy kíváncsiak rám – mondja, hozzátéve, ezt az őszinte kíváncsiságot a „civil normalitás” kategóriájába sorolja. És ennyi épp elég.

Németh és Reményi nemrég együtt szerepelt a budai Nyitott Műhely rendezvényén, amelyen Hevesi Andrásnak egy 1933-ban, a Nyugatban megjelent esszéje, A boulevard volt az apropó. Az írás az irodalom szerepváltozását elemzi, ami nálunk a XIX. század végén zajlott le, mikor az író – egy rövid időre - váteszből polgárrá válhatott. Mondhatni, e polgáriasságot (citoyenséget), vagy ennek vágyát tehetjük a „civil normalitás” igénye mellé, ami egyebek mellett a Nyitott Műhely Bán Magda által szervezett irodalmi programjainak is meghatározója. Vagy az ősszel újra megnyitott Hadik Kávéház hasonló összejöveteleinek, melyeket irodalmi szalonként emlegetnek. Divat lett kávéházat nyitni, és oda írókat meghívni, ám ez nem azonos a hagyományos szalonnal. Azt műkedvelő polgárok saját házukban szervezték egykor – no meg ellenzékiek a Kádár-korban, de annak a történetnek is vége.

Ettől persze még hívhatják szalonnak az ilyen együttléteket, kiváltképp aHadikban, amelynek irodalmi hagyományai – Karinthy, Kosztolányi, Móricz és más híres szerzők, nem utolsósorban írófeleségek egykori sűrű időmúlatása okán – mélyen gyökereznek. A régen a Hadik alagsorában működött Szatyor Bár most a földszinten, a kávéház elkülönült részeként üzemel, romkocsmának kialakítva. – A mai Budapest hektikusságához jobban illik a romkocsma, mint a kávéház, amelynek hagyománya nehezen visszahozható – véli Jánossy Lajos, a Szatyorban a litera.hu-val közösen szervezett irodalmi összejövetelek író-házigazdája. Alapelve: ne az irodalmi szakmáról essék szó, hanem a személyesség összes „fűszerét, aromáját” hozza a beszélgetés. Ehhez kölcsönözte az Itt van a város mottót – a Hadikkal szemben lakott Cseh Tamás híres dalából való idézetet –, amely az irodalom és a városi lét összefonódásáról szóló gondolatoknak kínál keretet. Már öt alkalommal vizsgálták az irodalmi topográfiát a galérián, nem véletlen, hogy Bereményivel kezdték. – Megvallom, önző vagyok, házigazdaként magam is jól szórakozom. Olyan történeteket hallok a vendégektől, amelyeket addig nem ismertem. Jövőre kortárs írókon kívül színészeket, más művészeket is szeretnék meghívni, a városi élet hírmondóiként – avat be terveibe.

A Hadik hagyományos kávéházi részében pedig szerveződik egy másik irodalmi szalon. Ahová a háziasszony, Juhász Anna szerkesztett irodalmi esteket is vendégül lát. Ezek után jöhet az ínycsiklandó beszélgetés, vagy ahogy Karinthyék idejében mondták: a pletty.

Sajó László költő is a Szatyor bár Itt van a város sorozatában beszélt az irodalom és a városi lét összefonódásáról